Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Lányi András: Elválaszt, ami összeköt
államalkotó nemesi-értelmiségi elitek horizontján azonban ez nemigen jelent meg, ha igen, akkor járhatatlannak, sőt veszedelmesnek, honárulónak illett tartaniuk.) Nem is a városlakó, a leginkább polgárosult rétegekre hivatkoztak a nemzeti gondolat apostolai, sokkal inkább a falvak kulturális és etnikai szempontból minden esetre egyneműbb lakosságára. Elgondolkodtató, hogy ők maguk mindazáltal a mobil, polgári vagy polgárosodó rétegekből kerültek ki többnyire. (A magyar liberális középnemesség bátran ezek közé számítható.) Az őseredetinek vélt nemzeti vonásokat állítólag romlatlan formában őrző parasztság csupán „választott népe” volt a hagyományt s a hagyományban igazolást kereső nemzeti ideológiáknak, amint ezt már többen kimutatták. A néprajz bebizonyította, hogy a kultúrák közötti markáns különbség épp a legalsó néprétegek körében mutatható ki a legkevésbé. A paraszti közösségek műveltségkincse egy adott földrajzi egységen belül sokkal több közös vonást mutat, mint a „kozmopolita” magaskultúra. A szokások, hiedelmek, mítoszok, dallamok, díszítő eljárások vándorlása és cseréje, kibogozhatatlan rokonsága a folklór mélyebb és újabb rétegeiben egyaránt átlépi a nyelvi-etnikai határokat. De ugyanilyen bizonytalan szerepet játszott a nemzetiség, mint az identitás meghatározó eleme, a műveltség, vagyon és rang szempontjából legfelül elhelyezkedő csoportok körében is. A magyarságot saját rendi kiváltságaival azonosító, németül és latinul disputáié, szolgálatai fejében magyarországi birtokossá tett idegenek sokaságával kiegészült magyar nemesi nemzet szokásos példája helyett hadd említsek ezúttal egy tizennyolcadik században élt idevalósi tudóst: Kollár Adámot (ha úgy tetszik: Adam Kollárt). Mária Terézia udvari könyvtárosaként ő mindenekelőtt a Habsburg-monarchia hű alattvalójának tekintette magát. Ugyanakkor öntudatosan hivatkozik magyarságára, hiszen Magyarországon született és utóbb érdemeit az uralkodó magyar nemességgel jutalmazta. Abban sem látott semmiféle ellentmondást, hogy mint a (Német-Római) birodalom alattvalója és Magyarország polgára szlovák nemzetiségét hangsúlyozza és buzgón szolgálja a szláv nacionalizmus ügyét. Ugyanúgy mondhatta magát egyszerre szlováknak és magyarnak, mint szlováknak és katolikusnak, vagy bécsi illetőségűnek és nemesembernek. Ezek a fogalmak ugyanis identitásának más és más rétegét érintették, nem rendeződtek ellentétpárokba. A tizenkilencedik században azután, nem utolsósorban a Kollárhoz hasonló értelmiségiek működésének hatására, ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A párhuzamosan bontakozó és egymással szükségképpen rivalizáló nemzeti törekvések térhódítása választás elé állította a térség valamennyi lakóját, mégpedig rendszerint igen drámai körülmények között, melyek azt kívánták, hogy sokrétű egyéni identitását ki-ki egyértelműen rendelje alá a nemzeti hovatartozásnak. Márpedig ahhoz, hogy e soknemzetiségű térség sokféleképpen elkötelezett lakója ezentúl mindenestül szlováknak vagy magyarnak vagy németnek (netán: osztráknak, bár nem lehetett tudni, hogy az pontosan micsoda) érezze magát, előbb erőszakkal kellett megtagadnia önmagában mindazt, ami származása, rokonsága, környezete, nyelve és műveltsége szerint őt egyidejűleg más közösségekhez fűzte. A családok többsége nem volt egyértelműen besorolható egyetlen nemzetiségbe. Sors, véletlen, egyéni választás tette néhány emberöltő alatt az egyiket magyarrá, a másikat, mondjuk, románná. A magyar családok igen nagy hányada visel mindmáig német, szlovák, szerb stb. nevet. Ugyanennyi a magyar vezetéknév például a felvidéki szlovákok között. A nemzeti különbségeket hamarosan mégis valami eredendő adottságnak kellett tekinteniük, határvonalnak; életre és halálra szóló döntések legfőbb indítékának, miközben ezek a határok nem országrészek vagy 57
