Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Lányi András: Elválaszt, ami összeköt

települések között húzódtak, hanem az egyes családokon belül, és igazság szerint: a lelkekben.

Az ebből származó meghasonlás szolgál a nemzeti ellenségeskedés számára máig kiapadhatatlan energiaforrás gyanánt. Az idegenné lett más nemzetiségen ugyanis mindenki azt kéri számon, amit múltjából, szívéből, és emlékezetéből törölnie kellett. Azt gyűlöljük a másikban, amit többé nem mondhatunk a magunkénak, bár egykor hozzánk tartozott, vagy hozzátartozott a közös (utólag feloszthatatlan) hagyományhoz. A nemzeti kisebbségek elnyomásában pedig az az igyekezet jut kifejezésre, mellyel saját önazonosságunk alapvető, ám utóbb elidegenített elemeitől igyekszünk (kényszerültünk) megszabadulni.

Amitől megfosztanak vagy megfosztottuk magunkat, arról könnyen vélhetjük, hogy valaki másé lett. Ezért érzi a térség valamennyi nemzetisége, hogy a nagy osztozkodásnál szomszédai megrövidítették, és az adósai maradtak. Meg is ragadnak minden alkalmat a törlesztésre, így szaporítva tovább a kölcsönös sérelmeket. A magyarság számára a bajonettel kiszabott országhatárok bizonyultak elfogadhatatlannak, mivel honfitársaink millióit tették másodrendű állampolgárrá a szigorúan nemzeti alapon szervezett — és éppen ezért most továbbosztódó — új államokban. De veszítettek a Kárpát-medence újrafelosztásának „nyertesei” is: amit mi, magyarok a térben, ők ugyanazt az időben — a múltban. Az együttélés felmondásával ugyanis lényegében elveszítették mindazt, ami egy teljes évezred története során belőlük és általuk lett magyarrá — azaz a magyar kultúra és államiság részeként realizálódott. Ez, tudva-öntudatlanul, talán a legfőbb motívuma a magyarok iránti már-már megmagyarázhatatlan ellenszenvnek és neheztelésnek. (A kolozsvári Mátyás-szobor román feliratozásának esete épp erre utal.)

Ráadásul az első világháborút követő rendezés az erőszakon kívül egyéb hatásos eszközt nem biztosított számukra a nemzetállami integrációhoz. Az új határok és a megváltozott erőviszonyok korlátozták vagy eltorzították a tárgyalóasztaloknál összeházasított rokonnépek nemzeti fejlődését, arra ellenben nem kínáltak igazi esélyt, hogy valamiféle új — csehszlovák, jugoszláv — államnemzet egységében oldódjanak fel.

A csalódás és kudarc, mellyel a térség népeinek szembe kellett nézni nemzetállami törekvéseik érvényesítése során, azt a gyanút táplálta bennük, hogy nemzetépítő törekvéseik valamiféle titkos ellenség munkálkodása következtében hiúsulnak meg. És mi egyéb lehetne az, mint „ők”, akik nem „mi” vagyunk: az országhatárokon belül élő, de az államnemzetbe nem, vagy nem kellőképpen integrálódott idegen népesség? A köztünk élő idegen azért is hasonlíthatatlanul alkalmasabb céltáblája az agresszív nacionalizmusnak, mint egy szomszédos nemzet, mert gyenge és kiszolgáltatott helyzete folytán alig jár kockázattal, ha rajta vesznek elégtételt, míg a szomszéd országok közötti nyílt ellenségeskedés súlyos háborús és egyéb kockázattal jár. Úgy tűnik, a kelet-európai nemzetállamok hallgatólagosan könnyebben veszik tudomásul egymás soviniszta törekvéseit, mint a fennhatóságuk alá eső kisebbségek kétségbeesett igyekezetét, hogy megőrizzék kollektív identitásukat. Az úgynevezett utódállamokban Trianon mintegy predesztinálja az ottrekedt sokmilliós magyarságot „az idegen, mint belső ellenség” szerepkörére — hiszen ők domináns helyzetüket elveszítették, tehát feltételezhető róluk az ellenséges reagálás vagy érzület, tehát jó lesz velük vigyázni. így szüli a gyanakvás a gyűlöletet. Ugyanezt a szerepet Magyarországon csak a zsidóság játszhatta el, mivel más számottevő kisebbség nem maradt az új országhatárokon belül.

A kisebbségek üldözése, elnyomása, kifosztása és a velük szemben időről-időre elkövetett véres atrocitások azután fenntartják az ellenségeskedést, éspedig első58