Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Lányi András: Elválaszt, ami összeköt

kulturális és vallási szempontból egyaránt többszörösen és mozaikszerűen széttagolt népesség élt.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy helyi szinten eközben ne alakult volna ki az együttélés tartós és aránylag szilárd rendje, s a közösségekből hiányzott volna az összetartó erő. Márpedig a történészek olykor hajlamosak erről megfeledkezni, mivel többségük szeme előtt ideáltípusként a nyugat-európai fejlődési modell lebeg; ehhez képest a meghaladni kívánt hazai viszonyoknak rendszerint inkább az elmaradottságát hangsúlyozták (tudniillik a modernizáció és liberalizmus hívei), illetve aszerint értékelték visszamenőleg is az egyes ható tényezők jelentőségét (mármint a nacionalisták), hogy azok előmozdították avagy hátráltatták a nemzetállamok létrejöttét.

Nem az egység, sőt, éppen ellenkezőleg, a többszörös tagoltság volt az, ami itt a helyi társadalom belső stabilitását biztosította; az újkor századaiban is nagyjából ugyanúgy, ahogyan azt Hajnal István Az újkor történetének bevezetőjében a középkori társadalomfejlődéssel kapcsolatban bemutatja. Tehát a kölcsönös megkülönböztetések és az azonosulási keretek gazdag, egymást kiegészítő és korlátozó sokfélesége. Olyan többnemzetiségű és gazdát is gyakran cserélő városok lakói számára, mint mondjuk Kolozsvár—Klausenburg—Cluj, Pozsony—Pressburg—Bratislava vagy éppenséggel Buda-Ofen, a nyelv csupán identitásuk egyik (és nem is legfontosabb) eleme volt: hozzászokhattak, hogy más nyelv járja a családi körben — esetleg nem is csak egy —, más a piacon, más az elöljáróságon vagy a törvény előtt, és az isten házában (katolikus és ortodox közösségekben legalább) „természetesen” megint más. A gyakran bizonytalan és rendszerint kevert — vagy éppenséggel elfeledett — etnikai eredetnél minden bizonnyal nagyobb szerepet játszott a vallási hovatartozás, a társadalmi jogállás, a mesterség, melyet a család hagyományosan űzött, a származás — értvén ezalatt a helyet, ahol a felmenőik éltek —, és ezekhez járultak olyan elvontabb azonosító mozzanatok, mint a tartomány (pátria: atyáik földje), melynek lakói voltak, vagy a fejedelem, akinek alattvalói hűséggel, adóval, esetleg fegyveres szolgálattal tartoztak. így egyszerre többféle közösség részesének tudták magukat; polgártársaik más és más csoportjával kötötte össze őket — és állította szembe - a felekezet, a nyelv, a céh, a szomszédság avagy a vérségi kötelék. Ráadásul e kötődések mindegyikével más és más kiváltságok, más terhek jártak együtt. És ha drasztikus külső hatás nem érte, éppen ezért volt ritka a helyi társadalom tartós és mély polarizálódása, teljes kettészakadása olyan törésvonalak mentén, melyek azt megosztották ugyan a társadalmi hovatartozás egyik vagy másik dimenziójában; ámde a közös identitás más szálai, egy más dimenzióban ugyanakkor össze is fűzték a szembenálló feleket.

E közösségekre egyszerre gyakorolnak integráló és dezintegráló hatást a XVIII. századtól kezdve kibontakozó emancipációs, modernizációs és — egymással vetélkedő centrumokból kezdeményezett — központosító törekvések. Erősítették az összetartozás tudatát a nyelvi-kulturális közösségeken belül, miközben ez szükségképpen együtt járt más, odáig nem kevésbé szoros kötődések erőszakos szétszakításával.

A nemzeti fejlődés útjára lépő népcsoportok nemcsak egymás rovására kényszerültek érvényesíteni törekvéseiket; ennél súlyosabb áldozatot is hoztak a nemzetállamok kialakulásához vezető küzdelmek során: magukban tagadták meg mindazt, ami nem illett bele az egyneműségre és egyértelműségre törő új, döntően nemzeti alapon épülő identitásba. (Pedig, mintha kínálkozott volna a kelet-európai polgárosodásnak egy másik, „dekonstruktív” —amennyiben „egynél több nyelvű”, mellérendelődésen alapuló - útja is: egy pluralisztikus és multikulturális. Az

56