Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Kautzky Norbert: Indulási oldal (regényrészlet)
— Gábriel Gábriel! Jelentkezzen! — Öklével veri az asztalt, hozzátéve a legeslegutolsó figyelmeztetést. - Vagy kitaposom a belét! D. D. hallgat. A hallgatása következetes és elmélyült. Háta mögött a rend kivezényelt őre, beharapja a bajuszát. Aliz megfordul, de a férfi tekintete kiismerhetetlen. Petrusz szerint hülyül, de félő, hogy kinyílják. Tőry mindig tudta, hogy a veje bolond. Az Öreglányt a migrén veszi kezelésbe, és szédeleg. A főbíró paprikavörös, s felpattan a helyéről. D. D., szörnyülködve, egy miniemberkét lát, százötven centi körül, amint feléje rohan. Hiába tiszteli, őszinte tisztelettel, az apró termetű embertársait, tőlük - és ez szomorú tapasztalat - elismerést vagy olyasféle gesztust, véletlenül sem várhat. Többször betettek neki, csak úgy zúgott a feje. A bajuszos rendőr a géppisztolyát bámulja. Vajon miért? A miniszuper fékez, lendületből, és az nem könnyű. A tiszticsizma, a betonon, veti a szikrát. A szeme golyózik, körbe-körbe. — Mit mondtam? - kérdezi. A hang sziszegős. — Valakinek a nevét — válaszolja D. D. ráérősen. Az újabb kérdés mellbevágó: — Viccelgetünk, a Hatósággal? - A hatásszünet után odavágja. — Ugye, maga Gábriel Gábriel? — Nem vagyok az.-Nem? — Nem. A minimanusz spiccre áll, hogy magasabbnak látszódjék. — De ezek közé tartozik? -, és végigfut az ujja a családi soron. D. D. követi a tekintetével az ujjak mozgását. Megszólal: — Ha úgy vesszük, ahogy egyébként nem szabadna, akkor ide. A miniember felrikolt, mint a hajnali kiskakas. — Megmondaná végre, hogy kicsoda? Mielőtt kiköttetném. — Szívesen — mondja D. D., és kiveszi a zsebéből a munkaadói igazolványát, amit „elfelejtett” visszaszolgáltatni, s odaadja a minimanuszkának. - Tessék, hiteles dokumentum. Dániel Dániel nevére állították ki. Az én vagyok. A másik, valaki más. A miniember kettétépi az igazolványt, majd eldobja és rátapos. — Vegye föl! — parancsolja, kigúvadt szemmel. G. G. — D. D. most már lenéz a magasból a mélybe. Amit mond, abban nincs semmi lenéző, természetesen hangzik: — Nem én dobtam le. Miért venném fel? A háta mögül suttogást hall, „maradjon veszteg”. Ez a rendőr vagy megőrült, vagy rendes fickó. De akkor, hogy került ide? A vagonbéli rendőrtisztek közül az egyik odakiált: — Őrnagy elvtárs, majd mi elintézzük. Intézkedő nyilaskölykök a Rákóczi úton. Zsidómenetelés a járdán. A fal mellett. Hátha mégse. De mégis. A nézők nézdegélnek. Van, aki elfordul. Bármit gondol, hallgat. A hallgatás lavinája. A szégyen ellenérvei. A járdaszegély menekültje; puskatussal nyüstölik. Megvénült, feladná. Nem adhatja fel. Olyan nincs. A törvény, az törvény. Mi lehetne más? A mások törvénye. A keménykalaposok belekarolnak. Kalapária, fogszűrőn keresztül, negédesen, „Te disznó”. D. D. kikérhetné, akár kedélyesen is, de engedélyezi. Olyanja 17
