Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Beke György: Korunk Galéria, Kolozsvár (Beszélgetés Kántor Lajossal)

- Minden irányban igyekeztünk elkerülni az elfogultságot, kizárólagosságot, műfajok és technikák, szemlélet és alkotásmód tekintetében is. Külföldi tárlatokat nézve nem egyszer meggyőződhettem róla, hogy az a merev szétválasztás, ami valamikor nálunk is (Kolozsváron és más városainkban) érvényesült, elkülönítve a „magas művészetet” az olyan alkotóktól, akik mondjuk a textil vagy a fotó lehetőségeiben találják meg önmagukat, hát ez a merevség például a lengyel kiállításrendezőktől idegen. Azóta nálunk is változott a felfogás, de nem biztos, hogy a legszerencsésebb irányban. Egyrészt, érthetően, nagyobb tekintélye van a „designénak, a textil mellett főként a kerámia tört előre, sőt már-már eluralkodik, nem mindig az érdeme szerint, a fotóművészet viszont még mindig mostohagyermeknek számít. Külön fórumai vannak ugyan — amennyire vannak —, de nem „keveredhet” ellentétbe a másutt látott példákkal. Másrészt a hivatásosak merevségét, nem mindig helyeselhető elzárkózását manapság az amatőrizmus dömping- jével bombázzák, és ez, sajnos, nem a nyitás irányában hat, nem a nyitottságot fokozza, hanem a jogos dühöt a dilettantizmussal szemben. Visszagondolva a Korunk Galériában szerepeltetett „naivokra”, azt hiszem, sikerült megúsznunk (egy-két kivételtől eltekintve) az említett rohamot. Naivjaink, népi faragóink, szövőasszonyaink, fazekasaink egy-egy erdélyi tájegység hangulatát, formavilágát hozták be a Korunk Galériába. Nem egyszer velük jött maga a vidék, a falubeliek elkísérték a kiállítót Kolozsvárra, a tárlat megnyitásán pedig helyi népdalok, balladák hangzottak fel, a Kolozsvárra érkezett gyermekek vagy felnőttek előadásában. Máig úgy vélem, hogy ezek az alkalmak a „magas művészet” a „magas kultúra” és a népművészet, a nép újratalálkozásának igazi ünnepei voltak. Ha másért nem, ezekért a kiállításokért is érdemes volt megszervezni a Korunk Galériát.

A fotó más lehetőséget (is) kínált. Szám szerint meglehetősen sok fotókiállítást szerveztünk, volt közöttük nem egy emlékezetes is, mégis ezen a téren talán nem sikerült annyira az áttörés, mint más vonatkozásokban. Bár ha csak az igazán kiemelkedő fotótárlatokat idézem fel — Weiss István, a fiatal Szabó Béla, Abrahám Jakab, Kábán József, Meer F. András, Feleki Károly jelentkezését — úgy vélem, hogy ezen a téren is van kire és mire hivatkoznunk. Ugyanakkor sok átlagos, túlságosan is hagyományos munka került fel a falakra, fekete-fehérben, vagy pontosabban: szürkében.- Lényegében egymagad zsűrizted a kiállítandó műveket. Nem vezetett ez valaminő elfogultsághoz, egyoldalúsághoz? Vagy kérted mások tanácsát, segítségét is?- Kiállítások rendezésénél egyik alapkérdés, konfliktus-forrás a zsűrizés. Sokan és sokszor visszaéltek a válogatás „kiváltságával”. A művészeti életben éppen ezért időről időre felmerül a zsűrimentes kiállítások igénye. Azt hiszem, hogy a Korunk Galériában, talán tizenkét éven át, vagyis a közelmúltig szerencsés helyzet alakult ki a zsűrizés tekintetében. Ugyanis maguk a művészek válogattak a munkáikból, illetve, ha kolozsvári művészről volt szó, vagy ha alkalmam volt előzetesen látogatást tenni a vidéki kiállító művész lakhelyén, műtermében, akkor én jeleztem, hogy milyen festményeket, grafikákat, szobrokat látnánk szívesen, és ilyenkor együtt válogattuk ki az anyagot. Az volt a kényesebb „zsűrizés”, amikor ismeretlenek, pályakezdők esetében el kellett döntani, hogy a jelentkező egyáltalán felkerüljön-e a listára. Noha valóban „egyszemélyes zsűri” működött a válogatásoknál — vagyis én egyedül —, kétesnek látszó esetekben tájékozódtam, kikértem egy-egy képzőművész barátom véleményét, akik történetesen a Szövetség országos, vagy kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi vezetőségi tagjai: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv, Balázs Imre, Jakobovits Miklós, Paulovics László nem egyszer segített ilyenformán, főként az általam korábban nem ismert (fiatal) képzőművé79