Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Beke György: Korunk Galéria, Kolozsvár (Beszélgetés Kántor Lajossal)

Mi lehetne a mérleg? Az otthonosság hangulatának megteremtése, a kép és a szó, a zenei nyelv (anyanyelv) számára teremtett otthon, ez volt éveken át a Korunk Galéria, ez szerzett számunkra annyi hívet, és ez ébresztett ellenünk nemtelen gyanakvásokat...- Volt-e eleve elképzelésed arra nézve, hogy milyen jellegű, stílusú műveket, milyen művészi irányzathoz tartozó alkotókat állítsatok ki? Tehát: előnyben részesítettél-e modemeket, formabontókat, továbbá az olajat vagy a grafikát, és így tovább?- Tulajdonképpen három nézőpontot, három érdeket kellett — a lehetőségek szerint - egyeztetni. Kezdetben talán a tárlathoz juttatandók érdekét tartottam elsősorban szem előtt. A „sült realizmushoz” (naturalizmushoz) viszonyítva, a kiállított művészek többsége tényleg formabontónak, modernnek számított, de ez nem jelentette azt, hogy ne pártoltuk volna ugyanígy az akkor még a naivokkal is rokonítható, a népi látásmódot jelkép-szintre emelő festőket. Aztán a kiállítók személyes érdeke mellett egyre inkább a romániai magyar képzőművészet általános érdeke került előtérbe. Innen nézve a dolgokat, „többfrontos” művészetpolitikára, azaz kiállításpolitikára volt szükség: az erdélyi hagyományok ápolását, a sajátosságok továbbvitelét természetesen támogatnunk kellett és kell, de meggyőződésem szerint hiba lett volna megragadni az ismétlésben, a már kipróbált modorban, technikákban, illetve ezek kizárólagos vagy épp elsődleges propagálásában. Az utóbbi két évtizedben számos jelentős tehetség tűnt fel a főiskolákon, illetve a végzettek között. Elsődleges feladatunk volt és marad az ő útjuk egyenge- tése. Nem tudom, a művészettörténet a mi érdemünknek tudja-e majd be, de mindenesetre tény, hogy jó néhány kiváló fiatal grafikus, festő, szobrász először a Korunk Galériában mutatkozott be, illetve nálunk kapott nagyobb figyelmet. Csak néhány nevet említek, akiket már „jegyeznek” az akkori és a mai fiatalok közül: Baász Imre, Szilágyi Zoltán, Zemlényi Csaba, Bittenbinder János, Simon Sándor, Kádár F. Tibor, Jovián György, Madarassy György, Márkos András, Zsakó Zoltán, Vincefi Sándor, Damó István, Bocskay Vince, Hervay Katalin, Ambrus Sándor, Ady József, Bálint Ferenc; a felsorolás rendjén nem törődtem azzal, hogy közülük ki éppen hol él és állít ki most. Az erdélyi magyar képzőművészet egykori, illetve jelenlegi utánpótlását jelenthették volna, jóidéig jelentették is, vagy jelentik, ezek a „modemek”, akik azt is jól tudják, hogy hová tartoznak.

Harmadik szempont: a közönségé. Ahogy nőtt a Korunk Galéria népszerűsége és látogatottsága, úgy kellett mind inkább figyelembe vennünk a nézők elvárásait is. 1975-ben ezért kezdtük meghívni a „nagyokat”, ezért rendeztünk több retrospektív tárlatot, dacolva a szűk tér adta lehetőségekkel. Nagy évfordulókra (Ady, Bartók, Kodály, Arany, Madách) ezért szerveztünk jubiláris kiállításokat. A vezető erdélyi magyar művészek többsége megértette szándékunkat, szívesen jött hozzánk Fülöp Antal Andor, Incze János-Dés, Balázs Péter, Gy. Szabó Béla, Kós Károly, Szervátiusz Jenő, Mohy Sándor. Sikerült rábeszélni szereplésre a Korunk Galériában Nagy Imrét és Miklóssy Gábort. Posztumusz kiállításokat rendeztünk Nagy Albert, Ziffer Sándor, Szolnay Sándor, Nagy István műveiből, a nagybányai iskola művészeinek alkotásaiból. Ez utóbbi nevek, művek, tárlatok jótékonyan hatottak „hétköznapi” kiállításainkra is, a Korunk Galéria rangot, tekintélyt kapott. Csak néhány megátalkodott ellenfelünk maradt, mivel nem volt alkalmuk beleszólni a dolgainkba, nem akadályozhatták meg nálunk az általuk nem kedveiteket, a „kizsűrizendőket” a nyilvános szereplésben.- Milyen meggondolásból szerepeltettél - néha - naivokat is? Vagy ugyanígy: fotósokat.

78