Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Szekér Endre: Márai stílusának varázsa

s modora nincs, irálya pedig szürke, alig érzékelhető. S most jön a „meglepetés”. Márai a „szürkeség” után azt állapítja meg: „ez a legnagyobb stílus.” S a Napló esszészerű megoldásai közül hadd emeljük ki az 1958—1967 közötti részből a madridi Café Gijonban tett látogatását. A konkrét élményen túllép, összevonja a tegnapot és a mát, a térben is távolabbiakat egyben látja. Este hatkor a Café Gijonban látja a spanyol Cocteau-t, a spanyol Sartre-t, a katalán Kosztolányit, az andaluz Karinthyt, a sarokban ott látja Cervantest, akit eltakart Lope de Vega. („... a katalán Kosztolányi, a költőfürt homlokába hull, kancsi önkívületben néz maga elé, kezében töltőtoll, zöld tintával...”

Az esszéstílus elemeit figyelhetjük meg Márai Füves könyvében is, melyet értekező prózának, prózaversnek is nevezhetünk. Itt is, mint esszéiben megszólítja az olvasót („Döntsél, de ne olyan föltétlenül!”), kérdéseket tesz fel neki („Legtöbbet és legkegyetlenebbül a hiúságtól szenvedtél?”). így válik a csendes olvasónak igazi társa az író, Márai. Ha elmerülünk Márai Füves könyvében, csaknem észrevétlen azt vesszük észre, hogy „beszélgetni” kezdünk az íróval. Tiltakozunk, vitatkozunk, véleményt formálunk, tanácsát kérjük. S ő azonnal válaszol nekünk: „Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése.” Olykor a bölcsességeket, melyeket mestereinek, Senecának, Epiktétosznak, Marcus Aureliusnak, Montaigne-nek és általában a sztoikusoknak ajánlott — még határozottabban szegzi az olvasónak, és kérdéseivel — mint valamilyen tőrrel — akarja legyőzni és meggyőzni „ellenfeleit”. így ír: „Mikor a hatalmasokkal állsz szemközt, gondolj mindig arra, kitől kapták azok az emberek hatalmukat? S mit tehetnek ellened? Elvehetik javaidat, szabadságod, vagy életedet? És aztán?” A halmozódó érvek és súlyos veszély ellenére — a kérdésekkel nem kételyeket ébreszt, nem ábrándít ki, hanem a látszólagos mondatformát értelmi szempontból átgyúrja. És a legvégső kérdéssel, az odavetett, hányavetinek tűnő „És aztán?”- nal - meggyőz. Ezzel adja a végső tőrszúrást. Márai két esszészerű regényét figyeljük meg, miként adja a végső tőrszúrást. Márai két esszészerű regényét figyeljük meg, miként építi be az író a másfajta stíluselemeket a regénybe. A Szindbád hazamegy című regényében Krúdy alakját teszi a mű főszereplőjévé, aki szerkesztőségekbe és kocsmákba látogat el, pénzt akar szerezni. A cselekmény elcsenevészesedik, a szereplő alig szólal meg. Inkább emlékezik, a múltat és jelent összemossa. S közben rengeteg írót idéz fel emlékezetében Gárdonyitól Vajdáig és ' Színi Gyuláig. Stílusát a látomásos erő hatja át („Hol volt Osvát, aki úgy ült az aranyfüstös szellemi zsibvásár fölött...” Márai hosszú, ritmikus, zenei mondatai messzire kanyarodnak a regény oldalain, hasonlóképpen Krúdy mondataihoz. A Vendégjáték Bolzanóban című regényében Casanovát, a hírhedt kalandort választja főhősének, aki ekkor, 1756-ban szökött meg a velencei ólomkamrákból. A mű zenei ihletésű, színszerű jelenetekből áll, a hősök olykor álarcot öltenek, másnak mutatkoznak. A színszerűség kellékeket követel, jelmezt kell viselni, fel kell lépni a főhősnek. Az esszészerű stílus érvényesül akkor, amikor Casanova vall velencei voltáról („Ne bántsd Velencét!”), „írói” tevékenységéről, szerelméről — nagymonológban. A levélbeli mondatok is túlzottan kifinomultak, hisz Casanova nem „alacsonyodik le” a pórnéphez köznyelvi levelet fogalmazva. Ehhez talán érdemes hivatkoznunk Szerb Antalra, aki arról ír, hogy az írónak a nehéz súlyokat fel lehet emelni akrobata gesztussal is. „De elegánsabb úgy tenni, mintha csak egy női zsebkendőt kapnánk fel a földről. Egy kötőszóba is nagyon sok elfér, egy hirtelen mondatkanyarnál kilátás nyílhat végtelenek felé, to see the world in a grain of sand... az itthoniak közül ekkor szerettem meg annyira Márai Sándor írásait, amelyek oly ügyesen takarják és lebbentik fel mégis a metafizikumot.”

71