Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Szekér Endre: Márai stílusának varázsa

az író benső világának kifejezése. („Mi közöm nékem a világ bűnéhez” — kérdi lelkemben egy hang, Babits Jónásának szavával. Nyilván csak az, hogy ember vagyok és magyar vagyok...”) S arra is felfigyelhetünk, hogy Márai naplójában felmerülnek olyan kérdések, írói megállapítások, melyek korábban és később más műfajú alkotásaiban is megjelennek. 1943—1944-ben a naplóban a pokol mélyebb rétegei felé közeledik, ezzel ellentétben felveti: „És Bartók és Rippl-Rónai? És Mednyánszky, Szinyei-Merse? ...És Krúdy?” 1950-ben a híres Halotti beszéd verssoraiban feltűnik Babits, Krúdy, Ady, Arany, Rippl-Rónai, Bartók. Vagy: az Ég és föld prózaversei között olvasható írói vallomáshoz hasonló a naplóban is („Egyetlen fegyverem a világgal szemben: nem akarok tőle semmit...” ...„írónak születtem, ez minden...”) A naplókötetek stílusában észre kell vennünk a kort jellemző szóhalmozást, nominális részt, a talán több oldalnyi „anyag” pár sorrá sűrítését: „Betegség, háború, üldözés, rágalmazás, nyomorúság, bújkálás, feljelentés, dögvész, unalom, önzés, kapzsiság, kegyetlenség... mi ez együtt? Téboly, hagymázas lidércálom? Nem: az emberi élet.” (1944). A pokol bugyrait jellemzi, csak a névszók állnak egymás mellett, de így halmozottan, indulat nélkül, visszafojtva - még hatásosabb. A halmozás után megáll az író, elgondolkozik, három pontot tesz, és megkérdezi: „Mi ez együtt?” Most él a fokozás eszközével, új kérdésében szinte végsőkig megy el. Ez a fokozás csúcsa. Újra megáll. Egy tagadással és egy fájdalmas megállapítással zárja ezt a részt: „Nem: az emberi élet.” Ez a látszólagos kijelentés rejtett felkiáltás. A naplókötetek stílusának összetettségét hadd jellemezzük még az esszéíró vallomásával is. Márai egész életében ragaszkodott Krúdyhoz. 1948-ban Krúdy N. N.-jét olvassa, az igazi költészet ízeit érzi. A hasonlatot érdemes idézni: „Az élet, a szellem, a költészet régi ízei élnek ebben a prózában, oly égető, nemes tűzzel, mint az ópálinkákban a régi nyarak diófáinak ereje, illata.” Krúdy világa él a Márai-hasonlatban. S ezt a költőiséget fokozza e naplórészben: „Csillagpor ragyog minden során.” Másutt Márai elemzőkészségéről tesz tanúbizonyságot, itt a stílus természetesen a tanulmány stílusához közeledik. („Krúdy olyan kép- és gondolatasszociációkra szoktatja olvasóját, melyek zenei sarjadzással indítanak el a lélekben hangulati láncreakciókat...”) Alapvetően azonban visszakanyarodik a lírai stílushoz, az olvasóra figyel, a maga vallomását szeretné elmondani. („Krúdy a .szakállnövesztő csendről’ ír. Igaza van, ilyen .csendben’ kell élni.”)

Márai életművét és stílusát meghatározza az esszészerűség. Nemcsak az Ihlet és nemzedék esszéiben figyelhetjük meg ezt, hanem regényeiben és más műfajú alkotásaiban is. Az Ihlet és nemzedékben vall Kosztolányiról, Krúdyról, Montaigne-ről, Marcus Aureliusról, Renard-ról stb. Különösen vonzódik a naplóíró Renard-hoz, az ő érdeklődő leikéhez, menekülő alkatához, stílusközpontúságához. Mint Kosztolányi, ő is tiszteli Renard világosságát, a pontosai: megfelelő szót követelő stílusát. „Talán mégis ez a napló életem legkülönb alkotása!” - idézi Renard szavait, és „talán” önmagára is gondol. Márai a „tegnapok ködlovagjairól”, a századvégi magyar írókról vall. S megjegyzi, „csak” írók voltak. Ezen a „csákón” különös hangsúly van. Márai is „csak” író szeretne lenni. Esszéiben elkalandozik, hasonlattal él , vallomást tesz. Anyégin olyan, mint a zene. A verses regény „tengerszeme” fölé hajol. Az egyik hasonlatában ott rejtőzik a kor: Anyégin világa cserepeire hullott szét, mint a bombák után a környező világ is... Később a tengerszem és a tenger kerül egymás mellé: „a költők és írók úgy érzik, kötelességük visszafordulni a divatos tengerszemek mellől a tengerhez.” Aztán Móricz végzetesen drámai világához egy hasonlatot illeszt: „Mintha a föld megnyílnék.” Arrébb még egyet: „ a nyersanyag gőzölög, mintha egy vulkán az alföld közepén megnyílt volna.” Később pedig Csehov kapcsán jegyzi meg, olyan, mint egy dallam,

70