Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Szekér Endre: Márai stílusának varázsa

fogódzását: „Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? / Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? / ,Az nem lehet, hogy annyi szív...’ Maradj nyugodt. Lehet.” Márai mélyen átélt hazafisággal, a lírai verset a drámai monológ vívódásával keveri. Külön elemzést érdemelne ez a vers, melyben Vörösmarty Szózatának szavaival vitatkozik, az evokáció erejével idézve fel régi emlékeinket. S a lírikus Márai másik legjelentősebb alkotása a Verses könyv (1944—1945), melyben hatvanhárom stanzában örökíti meg a bombázott Budapestet és az itt élő embert. Személyes emlékeit rendezi, a maga fájdalmait fogalmazza meg / „Nézz jól körül. Ez volt a Mikó utca.”/ A leíró részeket izgatott felkiáltások és kérdések szakítják meg: „A nemzet?... Ez a hangja? Eszme, hűség, / Igazság hangja?... Nem feledted el: / Ez a hang súgta: ,mintha pásztortűz ég...’ / És: ,... lassan szállj és hosszan énekelj’?” A vívódó hang eredeti módon olvad össze Arany János szavainak felidézésével. A költői szót kedvelő Márai a lírai verstől elfordul, de nagyon megszereti a prózavers kifejezési lehetőségét. A négy évszak és az Ég és föld című kötetek prózakölteményeiben vall a környező kis- és nagyvilágról. Az író nem kedveli a műfajok merev határait, ezeket eltolja magától, szabadabb lesz, valamiféle műfaj nélküliséget keres. Fontos vallomásait itt olvashatjuk: „Nincs más fegyverem és hatalmam az idővel, a világgal szemben, csak az írás...” Az első személyesség, a költő közvetlen megszólalása, őszinte kitárulkozása — közelebb kerül az olvasóhoz. Ezt másképp fokozza, teszi emelkedettebbé a befejezéssel: fisten engem úgy segítsen.” A közlésmód változik, keveri az egyenes és a függő beszédet, monológokat tár elénk. Az olvasóhoz fordul: „Figyelj arra, amit a világ rajzol...” Vagy: „Értsd meg, nem lehet másképp.” „Megszólítja újra: „Vigyázz a magányoddal.” Az írások jelentős részében — mint egy lírai versben — egyesszám első személyben áll elénk: „Hová meneküljek?”. Aztán: „Úgy élek, mint a régi római, császárváltozás idején.” Vagy: „Igen, meghalok. Talán ma, amikor ezt a sort írom, talán a napon, mikor te, olvasó, ezt a sort olvasod.” Ez utóbbi idézet közvetlensége, az olvasó megszólítása, „érdekeltté” tétele — az élet és a halál legfontosabb emberi kérdésében — a stílus segítségével lehetséges. A vers és a próza különös egymásra épülését figyelhetjük meg Márai néhány művében. Az Ég és föld prózaversei között hagyományos rímes versek jelennek meg. Az egymás után következő prózai és verses részek olykor összefüggenek: az Ajánlás verssorai után írói vallomása következik prózában, a Rend prózájára másképp felel A csillag című vers. A Föld, Föld című emlékezéskötetében a mottót 1944-es verses naplójából veszi, majd az önálló kis fejezetként szereplő versszak szavára („csillag”) felel az utána következő próza: „De hol volt ez a csillag?” És drámai ellentétet tud szerkeszteni a magyar nyelvet dicsérő legszebb szavakkal („Csak magyarul érted e szót:,Szeretlek.’) — és a háború után konstruált „összeesküvési” per említésével. Sőt az ellentétet — ellentétes szavakkal „rímelteti”, rím helyett: „ne várjon” — „nem várt” hiába”. A magyar nyelv legszebb szavaival szembeállította a valóság legcsúnyább eseményét, a hamis vádakra épülő ál-összeesküvést.

A Naplók — Márai központi jelentőségű műveivé váltak. A naplókötetek fontos kordokumentummá is, melyekben különböző stílusrétegek keveredtek: a lírai vallomást száraz adatközlés váltotta fel, a naplóban rögzített pár szavas bejegyzés komoly benső drámát rejthet magában, később meg fontos útiélményeket rögzít stb. A naplókban olykor kulcsszavak tűnnek fel: „sértődés”, „ellenállás”, „menekülés”, „magány”, „különbözés”, „csoda”, „tenger”, „túlélni”, „gyűlölet”, „írás” stb. A naplók stílusának összetettségét, líraiságát érzékeltethetjük például a hirtelen felkiáltásokkal („Nem én akartam!”), az erre válaszoló rövid mondattal, vívódó ellentétességgel („Ez igaz. De tűrtem; ez is igaz.”) A naplóba dokumentumelemek kerülnek („Rómát bombázzák...”), de még fontosabbá válik az önvallomás,

69