Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni

kivárást, a mindenfajta politikai és lelki izgatottságot elutasító józan magabiztonságot állította.

Ezt az egyszerre nemzetkarakterológiai képet és politikai stratégiát megjelölő gondolatot ajánlotta a kor magyarjainak figyelmébe. Azt a hagyományos valóságérzéket és valóságtiszteletet, amelyet mint tulajdonságot a magyarság történetéből és gondolkodásmódjából szűrt le, nemcsak a gondolkodás és a szemlélet, hanem a politika kívánatos tulajdonságának is beállította. Babits tanulmányának egy helyén Arany János lelki „fölényéről” beszél: „Ez a józan és tárgyilagos fölény — mondja — a világszemlélet realizmusát jelenti. Ez elsősorban szemlélődő realizmus, nem gyakorlati, mint például az angolé, amellyel némelyek összehasonlították. A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, mely megtanulta folyton figyelni a rátoluló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudja, hogy igazában úgyis tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással.”

Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg tanulmányának egy másik helyén, mintegy a gondolkodás józanságában és a kedély nyugalmában jelölve meg azokat a tulajdonságokat, amelyek a magyarságot megoltalmazhatják környezetének politikai válságaitól: „a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. (...) Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a »hatalom és a dicsőség«, A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nemcselekvés is. (...)* Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát. (...) Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, & van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. (...) Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. (...) A kis nép (...) feladata őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is.”

Babits nemzetkarakterológiai képe és nemzetstratégiai javaslata kétségtelenül konzervatív elvekről tanúskodott: nemes és hasznos konzervativizmus volt ez, mindenképpen a magyarság történeti és kulturális értékeinek védelmét szolgálta olyan világban, amelyben az erőszak és az őrület már elszabadult. Ezzel az értékvédő konzervativizmussal vállalt szerepet a Szellemi Honvédelem mozgalmában, a fiatalok, tanítványai között. Nemcsak tanulmányban és nyilatkozatban, hanem költeményekben is kifejezésre juttatva azokat a nézeteit, amelyeket a Mi a magyar? című kötetben átfogóan és tüzetesen kifejtett. így kései költészetének egyik legszebb darabjában, Ezerkilencszáznegyven című versében, amely a Szellemi Honvédelem reprezentatív Naptárában látott napvilágot: „Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ. / Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját, / s amint büszke voltál harcaidra hajdan, / légy büszke békédre e nagy zivatarban. / Mert csodálatos és hősi a te sorsod: / harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog, / s mikor körülötted tombol az egész föld, / te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.”

A magyar okosság és nyugalom stratégiája nemcsak Babits eszméje és kívánsága volt, szinte általánosnak mondható a harmincas évek végének — a negyvenes évek elejének hazai politikai és szellemi életében. Nemcsak a Szellemi Honvédelem körében, a Magyar Nemzet körül gyülekező olyan tudósoknál és íróknál, mint

65