Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni

Szekfű Gyula, Pethő Sándor, Sík Sándor, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Keresz- túry Dezső, hanem a népi írótáborban is, Móricz Zsigmondnál, Illyés Gyulánál, Németh Lászlónál, Kodolányi Jánosnál és Szabó Zoltánnál; és az irodalmi baloldalon: Kassák Lajosnál és Nagy Lajosnál. Sőt a politikai élet olyan nagytekintélyű képviselőinél, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki 1941-ben megjelent Helyünk és sorsunk Európában című könyvében éppen Babits tanulmányára hivatkozva beszélt a magyarság „minden vészt túlélő rendíthetetlen idegrendszerérői”, és szorgalmazta „a békítő, kiegyenlítő, áthidaló, összehangoló magyar szerep” betöltését.

Igazából a józanság és a nyugalom nemzeti stratégiáját képviselte az ország semlegességét rendíthetetlenül fenntartó és védelmező gróf Teleki Pál miniszter- elnök is, szinte teljesen egybehangzóan mindazzal, amit Babits Mihály az iménti- ekben meghirdetett. Nemcsak politikai (külpolitikai) vonalvezetése igazolja ezt, hanem a nagy nyilvánosság előtt elhangzott kijelentései is. Az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga 1939. március 24-i közgyűlésén tartott elnöki megnyitóján például a következőket jelentette ki: „Igenis, új országépítésről van szó. (...) Jobb kedvünk van, tele vagyunk örömmel. De ne feledjük el, hogy nem időleges jelenség vagyunk, ezer esztendős nemzet vagyunk és nem szabad túláradni az örömtől. Nyugodtan és biztosan kell várni az eseményeket, felhasználni azokat és levonni belőlük a tanulságokat. A nyomukban pedig dolgozni.” Az 1939. május 19-én rendezett Katolikus Nagygyűlésen pedig a következőket szögezte le: „A mi szen- tistváni állameszménk a béke állandósulása, mert az együttélő emberek, ember- csoportok, nemzetek, nemzetiségek, foglalkozások, városok és falvak egyetértése és egymást megértése van benne. Ez az állameszme a békén és megértésen alapul.”

Nem kell különösebben merész képzelőerő annak a belátásához, hogy Babits 1939-es és 1940-es megnyilatkozásai mennyire időszerűek a jelenben. Az ezredforduló magyarsága most részben azokkal a kihívásokkal találkozik, amelyek a második világháború előestéjén már egyszer vallatóra fogták. Magyarország körül minden csupa bizonytalanság, nemcsak az egykori délszláv állam területén, ahol fegyveres harc és valóságos népirtás dúl, hanem Romániában és Szlovákiában is, ahol újra fellobbantak a harmincas-negyvenes évekből jól ismert nacionalista és magyarellenes szenvedélyek, vagy éppen az egykori Szovjetunió utódállamaiban, ahol a legkülönbözőbb politikai „forgatókönyvek” jelennek meg a színen, közöttük rémálmokra emlékeztetőek.

De rikoltoznak a harci riadók a hazai politikai küzdőtéren is: dührohamok között fuldokló szónokok, gyűlölettől harsogó gyűlések, nyilvános feljelentések, mérgezett tollal készült újságcikkek adják hírül, hogy a három esztendővel ezelőtt szinte még általánosnak mondható konszenzusos politika és az egykori ellenzéki csoportok szolidaritása mára végképp odavan. A hazai politikai életben is időnként az a fajta infantilis izgatottság és kíméletlen pozícióharc tapasztalható, amelyet szomszédaink esetében különben oly szívesen kárhoztatunk. A nagyhangú szólamok és szócsaták mögöttes terében mindinkább felfedezhetők a személyes ambíciók, a csoportérdekek, a hatalomra kerülés vagy a hatalmon maradás minden erkölcsi megfontoláson átgázoló törekvései.

Ebben a kívül viharos, belül nyugtalan helyzetben bizony érdemes odafigyelni Babitsra, Bajcsy-Zsilinszky Endrére vagy éppen gróf Teleki Pálra, érdemes megfontolni a Mi a magyar? tanulmányíróinál vagy a Szellemi Honvédelem publicistáinál megjelenő nemzetstratégiai gondolatokat és szándékokat. A magyar realitás- érzékre, politikai józanságra, a „magyar okosság” hagyományos erényére igen nagy szükségünk van az ezredforduló táján is. És ha most, a kilencvenes évek első felében megkérdezzük: mi a magyar?, válaszainknak ugyanúgy meg kell célozniok

66