Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni

az indulatokkal szemben erőtlen a belátás és gyenge a józan ész. Mégis miben reménykedem tehát? Abban, hogy a magyarság igen nagy része, beleértve ebbe a kisebbségi sorban élő magyarokat is, az értelmes jövőt ígérő megoldásokban érdekelt, s bizalmatlan a történelem által már többször is kudarcra ítélt voluntarista politikai kalandokkal szemben. Ezért fogja a „nagymagyar utat” választani.

Magyar okosság és nyugalom

A Baumgarten-díjak kiosztása alkalmából 1940. januárjában (a kialakult szokás szerint) Babits Mihály üdvözlő beszéddel köszöntötte az ünnepségen megjelenteket. Ennek során egy régi metszetet idézett emlékezetükbe, amely a reformkor nevezetes folyóiratában, az Aurórában jelent meg, Vörösmarty Zrínyi-verse kísérő- jeként. A „naivrajzú rézmetszet” - ahogy Babits mondotta volt - a hadvezérköltőt íróasztalánál ülve ábrázolta, miközben az ablakon „tűzcsóvás bombák” csapnak be s hullanak a padozatra. „Ez a naiv s kissé kezdetleges elképzelésű rajz — állapítja meg Babits - illusztrálja a magyar író sorsát és helyzetét történelmünk folytonos viszontagságai és veszedelmei között, de illusztrálja bátorságát és nyugalmát is, s ez a szimbolikus illusztráció ma találóbbnak tűnhetik föl, mint valaha. A bombazápor között íróasztalánál nyugodtan dolgozó Zrínyi az egész mai magyar irodalom jelképe lehetne.”

Igen, a második világháború első hónapjaiban a világban széttekintő nagy magyar költő ezt a meseszerűségében is sokatmondó jelképet szerette volna nemzete figyelmébe ajánlani. Nyugalomra intett és alkotó munkára biztatott. A magyar kormány: gróf Teleki Pál minisztériuma akkor elszántan őrizte az ország semlegességét és belső békéjét, s másokkal együtt Babits is arra buzdított, hogy a józan tartózkodásnak és bölcs nyugalomnak ezt a stratégiai jelentőségű politikáját minden áron fenn kell tartani. Minthogy csupán ez szavatolhatja az ország külső függetlenségét és belső szabadságát, a nyugodt országépítés és az alkotó munka feltételeit. „A magyar kultúra - hangoztatta imént idézett ünnepi beszédében — nyugodtan folytatja tevékenységét a szellem magasságaiban is, s kitermeli újabb és újabb nemzedékeinkben a gondolat és a világérzés felső emeleteinek tehetséges és szorgalmas míveseit, nem engedve, hogy ebben az európai válság pánikhanula- ta s a háborús katasztrófák fenyegető közelsége megzavarja.”

A külső függetlenség, a belső béke és a szabad alkotás nyugalma mellett tett hitet Babits más megnyilatkozásaiban is. Még az előbb idézett beszédnél korábban a Szekfű Gyula szerkesztésében megjelent Mi a magyar? című tanulmánygyűjteményben, amely - és erre éppen a költő ott közreadott A magyar jellemről című esszéje figyelmeztet — nem pusztán a magyarság kollektív szellemi arcképét kívánta megrajzolni, nemcsak a magyarság nemzetkarakterológiai vonásait kutatta, hanem a nemzeti fennmaradás és fejlődés erőforrásait is. Válságos közép-európai helyzetben, midőn szerencsétlen stratégiai választások esetén egy lélekszámát tekintve kis nemzetet könnyen elsodorhatnak a történelem megnyíló örvényei. (Ahogy ez akkor: a második világháborúban majdnem be is következett.)

A kötet szerkesztőjének és szerzőinek szándéka szerint Babits is nemzeti jellemtant próbált felállítani az általa felvonultatott történelmi és művelődéstörténeti adalékok segítségével, válasza, amelyet Szekfű Gyula kérdésére — mi a magyar? — adott, mindazonáltal mintha egy messzetekintő államférfi stratégiai koncepcióját vázolta volna fel. A költő „a magyar okosság természetrajzáról” értekezett, vagyis a magyarság nemzeti jellemképének középpontjába a bölcs nyugalmat, az okos

64