Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni
csoportokat zár ki a nemzeti közösségből, és nemcsak az erkölcsi szolidaritást tagadja meg velük, hanem szinte ellenségként szemléli és kezeli őket, mint „nép- és nemzetidegen” elemeket. Az most teljesen mindegy, hogy ennek a kirekesztésnek származási vagy kulturális indítékai vannak, és a kirekesztendők a zsidók, a cigányok vagy éppen az erősebben urbanizált, liberális városi rétegek (amelyek történetesen sem nem cigányok, sem nem zsidók) köréből kerülnek ki. „Ez az út — állapítja meg Szekfű Gyula — a kis magyar út, melyen a nemzettest tagjai összezsugorodnak s akiknek megvan a herosztrateszi bátorsága ezen az úton következetesen végighaladni, az végül is tízmillió magyar helyett néhány százezret, vagy esetleg csak sajátmagát fogja igaz magyarnak találni.” A „kisma- gyar út” azért is veszedelmes, mert a magyarságot visszavezeti a harmincas évek szerencsétlen világpolitikai elszigetelődéséhez, az „egyedül vagyunk” mentalitásához, végzetesen szembefordíthatja a közép-európai régió többi népével, és nem vezet el ahhoz az európai integrációhoz, amely egyedül képes megoldani az ország gazdasági gondjait és megindítani az igazságtalan békeszerződések által széttagolt magyar nemzetrészek legalább kulturális egységesülésének folyamatát. A másik út — amelyet különben Szekfű javasol - a „nagymagyar út”. Ez az út a klasszikus magyar liberalizmus, a mindenkire kiterjedő nemzeti szolidaritás eszméi nyomán halad, az általa képviselt mentalitás nem rekeszt ki, inkább befogad másokat, tudomásul veszi azt, hogy a magyar fogalma etnikai és kulturális tekintetben átfogó, összegző kategória, amely nem teszi lehetővé azt, hogy a magyarság képviseletét bárki — akárha a nemzet jövőjéért aggódva is — egyoldalúan kisajátíthassa. A „nagymagyar út”, ha tetszik, egyszersmind: „harmadik út” — a „kisma- gyar” és a „nem-magyar” utak, azaz egyfelől a nemzeti kizárólagosságot, a kirekesztést választó és másfelől a nemzeti identitás védelméről lemondó, pusztán modernizációs törekvéseket képviselő magatartásformák között. „Tágítani kell politikánkat - így Szekfű —, követelte már báró Kemény Zsig- mond. Tágítás magyar és humánus értelemben, ez Széchenyi egész reformrendszerének is irányzata: az emberi méltóságnak megfelelő életlehetőségeket és nemzeti műveltséget vinni el a néptömegekhez, akik ezt mindeddig csak kívülről, távolból szemlélték.” Ezt a gondolatmenetet aztán a következőkkel zárja le: „Nemzeti szolidaritásnak is nevezhetnők ezt a ténykedést, melynek a fizikai egyéneket alkalmassá kell tennie tudatos nemzeti kultúra befogadására, részben újhói kialakítására.” A Szekfű által „nagymagyar útnak” nevezett menetirány valóban az európai nemzetek közösségéhez vezet, emellett ezen az úton lehet megközelíteni a számunkra olyannyira fontos és szükséges közép-európai integráció lehetőségeit is. Márpedig a darabjaira szakított magyarság újólagos szellemi és lelki egységének létrehozása leginkább ennek az integrációnak a keretei között képzelhető el, minden más stratégia pillanatnyilag súlyos külpolitikai konfliktusokhoz vezethet. A „nagymagyar út” egyszersmind „európai út”, rajta haladva egyszerre (és eredményesen) lehet egyeztetni a nemzeti identitástudat megerősítésének és a modernizációnak a máskülönben egymással szemben érvényesülő ügyét. A magyar utak között most már választani kell. Bevallom, mind kevésbé bízom abban, hogy ez a választás, amely természetesen nem azonos a soron következő országgyűlési választással, noha kétségtelen módon érintkezik vele, a józan viták és a politikai türelmesség légkörében történik meg. Jó volna persze, ha azok, akik a „kismagyar utat” javasolják, nem kiáltanák ki szüntelenül „nemzetpusztítóknak” és „hazaárulóknak” a Szekfű Gyula-féle „nagymagyar út” híveit. Közös dolgainkat ugyanis csakis valamiféle vitakultúra és tolerancia birtokában rendezhetjük el. De mondom, ma már kevéssé reménykedem ebben: az előítéletekkel és 63
