Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni

Rájuk: ezekre az írókra és írásokra gondolok, amikor mostanában hallom és olvasom a fellengzős nyilatkozatokat és kinyilatkoztatásokat, amelyek általában nélkülözik az elődeinktől örökölt és a jelenben is megbízható magyar gondolatok támaszát. Kívánom, hogy a nekiszabadult szónokok egyszer az otthoni vagy könyvtári csendben lapozzanak bele Széchenyi, Babits, Tamási, Illyés műveibe, vagy éppen Kossuth, Deák, Arany, Eötvös, Kemény, Ady, Kosztolányi, Márai, Németh László, Cs. Szabó László, Kós Károly, Sütő András írásaiba. Tőlük lehet jól megtanulni a magyarság leckéit, s ők mondják el és mutatják fel, életük példájával is, hogy magyarnak lenni igazából mit jelent.

Magyar utak

A közép- (és kelet-) európai fejlődést a többi között az különbözteti meg a nyugatitól, hogy hiányzik belőle a folytonosság, nem zárulnak le megnyugtató módon a viták, következésképp a nagyszabású történelmi változások után mindig újra felszínre kerülnek, tábort gyűjtenek és küzdelmeket okoznak azok a kérdések, amelyeket a történelemnek már korábban meg kellett volna oldania. A magyar fejlődés is ilyen. Nyugaton szintén zajlottak le heves viták a nemzeti identitás védelmezői és a modernizáció hívei között, ezeket a vitákat azonban végig lehetett vinni, megnyugtató megoldásokat lehetett találni, általában a kiegyenlítődés jegyében, amely egyaránt érvényesülni engedte a hagyományos és a modernizációs értékeket.

Nálunk ezeket a polémiákat többnyire egy-egy erőszakos politikai fordulat zárta le, következésképp az érvek csatájából nem születhetett mindenkit meggyőző eredmény, amelyre aztán építeni lehet. Ellenkezőleg, a viták mindig újrakezdődtek, mindig több szenvedéllyel, mindig több gyanakvással a másik fél nézeteivel és indítékaival szemben. így zajlott le a liberálisok és az antiliberálisok, az újítók és a hagyományvédők, a modernizáció és a nemzeti önvédelem híveinek küzdelme először az első világháború körül, egyfelől Harsányi Kálmán, Szabó Dezső, másfelől Ignotus és a „nyugatosok”, majd a harmincas években egyfelől a népiesek, másfelől az urbánusok között. Aki Harsányi regényét: A kristálynézőket vagy Szabó Dezsőét: Az elsodort falut, illetve a népi-urbánus vita dokumentumait olvasta, szinte kísértetiesen jelenidejű nézetekkel, érvekkel és indulatokkal találkozik.

A liberalizmus és a nemzeti konzervativizmus, a modernizáció és a hagyomány- őrzés vitája folyik a jelenben is. Utak jelöltetnek meg, amelyeken a politikának, az országnak haladnia kellene. Vajon melyik lesz közölük a járható és a célhoz vezető? Az úticél ugyanis nem lehet más, mint egy konszolidált és felemelkedő. Magyarország, amely gazdaságilag és politikailag egyaránt meg tudja alapozni polgárainak szabadságát és jólétét, emellett meg képes védeni a Kárpát-medencében kisebbségi sorban élő magyarokat, előre tudja vinni az összmagyar kulturális és szellemi integráció ügyét, és megtalálja helyét az európai nemzetek közösségében. Kérdés, hogy az ajánlott utak melyike vezet el mindehhez.

Annak idején, a harmincas évek közepén, a maiakhoz egészen hasonló viták körülményei között Szekfű Gyula két „magyar út” lehetőségét és irányát jelölte meg híres könyvének: a Három nemzedék és ami utána következik-nek zárófejezetében. Az egyiket — amelyet elutasított — ’’kismagyar útnak” nevezte el. Ennek a megoldásnak nem is az a lényege, hogy Szekfü szerint a (nagy)német rasszizmus szellemi vonzáskörében jött létre, hanem, hogy kizárólagos, önmagába zárt, önelvű nemzetfelfogást képvisel, amely óhatatlanul együtt jár azzal, hogy egész ember62