Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni

megszüntetésében; magyarok vagyunk abban a törekvésben, hogy a paraszt- és munkásrétegekből egy új és egészséges középosztály nevelődjék; magyarok vagyunk abban a hitünkben, hogy végre elérkezett az igazi magyar nép társadalmi és kulturális alkotó erejének ideje; és magyarok vagyunk az emberi hitnek, a tiszta meggyőződésnek és az alkotó szellemnek határozott védelmében.”

De idézhetem Illyés Gyulát is, aki 1939-ben megjelent Ki a magyar című füzetében a következőket jelentette ki: „A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában.”

Ezek a kijelentések annak a magyarságnak a szavai, amely szolidaritást és szociális érzékenységet tanúsít a nemzet minden tagja, különösen az elesettek, a bajba jutottak iránt. Azé a magyarságé, amelyet nem a fellegekkel úszó retorika hordoz, hanem a felelősségtudat és az a cselekvés, amely a nemzet egészének szociális és kulturális felemelésére irányul. A mai viszonyok közé helyezve: aki ezt a magyarságtudatot képviseli, az magára vállalja a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a kisjövedelműek, a nagycsaládosok és a pályakezdő fiatalok gondjait. És magára vállalja a küzdelmet a súlyos anyagi gondokkal küzdő magyar kultúra intézményeiért.

A magyarság másik, hogy így mondjam, „klasszikus” ismertetőjegye a következetesen vállalt és mélyen átélt európaiság, a nemzeti elzárkózás elutasítása, az emberi egyetemességnek az a szolgálata, amelyet sohasem lehetett a magyarsággal szembeállítani. Mi mindig nyitott nép voltunk, nemcsak az oltalmat és otthont kereső idegenek befogadásában, hanem elsősorban a nyugati kultúra, az egyetemes emberi civilizáció értékeinek és indíttatásainak birtokba vételében és önmagunkhoz hasonításában.

Babits mindmáig tanulságos és érvényes szavait szeretném idézni, 1925-ből, a Sziget és tenger című verseskönyv bevezetőjét: ,,Orökkék ég a felhők mögött”. „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni! Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk - holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.”

Babits a magyarságot, mint szellemi és történelmi értéket, az emberi egyetemesség értékeinek távlatában helyezte el. Egészen hasonló szavakkal, mint közel száz esztendővel korábban Kelet népe című munkájában Széchenyi István: „Az emberiségnek egy nemzetét megtartani, sajátságait, mint ereklyét megőrizni és szeplőtlen mivoltában kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve végcéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden keserűségtől ment tisztább érzés; s ha csak mint hangya ily megdicsőítéshez egy paránnyal is hozzájárulhatunk, van-e ennél édesebb osztályrész emberek közt, kiktől a ielki örömök nincsenek elzárva?”

61