Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni

a szólammal az ajkukon indulnak el a gazdasági, politikai és kulturális vezető posztok meghódítására. Ez különben már be is következett.

Annak idején Bukarestben (talán Szemlér Ferenctől) hallottam egy szellemes meghatározást: románnak lenni nem egyszerűen nemzetiséget, hanem foglalkozást jelent. Fájdalom, a hazai közéletben is megjelentek a foglalkozásszerűen magyarok, akik szüntelenül mellüket döngetik, zsinóros ruhákat húznak fel, harcsabajuszt növesztenek, túlméretezett nemzeti kokárdákat tűznek a kabátjukra, szenvedélyesen vizsgáztatnak le másokat magyarságból, és szívesen fogadják az úgynevezett „rossz magyarokat” leleplező feljelentéseket, sőt ilyen feljelentések írására buzdítanak. Könnyen kicsúsznak a szájukon vagy a tollúk alól ilyen kifejezések: „hazaáruló”, „a nemzetközi cionizmus ügynöke”, „szabadkőműves bolsevik” — ezekkel persze többnyire személyes ellenfeleiket tisztelik meg, vagy azokat, akik átlátnak praktikáikon. Nálunk ők azok, akiknek a foglalkozása is (vagy csupán a foglalkozása) magyar, és akik úgy gondolják, hogy manapság éppen ez a leginkább jövedelmező foglalkozás. Mindent el is követnek annak érdekében, hogy magyarságukra hivatkozva minél több részesedést szerezzenek a hatalomból és az ország javaiból. Vannak közöttük számosán, akik korábban ugyancsak foglalkozásszerűen voltak a „marxizmus-leninizmus”, a „nemzetközi osztályharc” és a „magyar nacionalizmus ellen viselt küzdelem” apostolai.

A „foglalkozásszerinti magyarok” taktikája, lehet, kitűnően beválik, azt ugyanis nem szokás megítélni, hogy a hangzatos jelszavak és nagyhangú kijelentések mögöttes terében valóban ott van-e a hiteles nemzeti elkötelezettség és felelősség- tudat, hogy a fennen hangoztatott nemzeti identitásnak valóságos tartalma van-e. A valódi magyar érdekekre nézve azonban ezek a harsány és mellüket döngető politikai hordószónokok, miközben minden ok nélkül állandóan a magyarságot emlegetik, nem kicsiny veszedelmet jelentenek. A fontos nemzeti kérdésekről, a valóságos „sorskérdésekről” terelik el a figyelmet, s retorikájukkal éppen azoknak a szakrális fogalmaknak — magyar, nemzet, ötvenhatos forradalom, Erdély — a hitelét rontják, amelyeket erősíteniük kellene, minthogy az előző korszak meglehetősen eredményesen törekedett e fogalmak lerombolására. Elvégre Isten ügyének sem azok a leghasznosabb zászlóvivői, akik mindig az ő nevét emlegetik, lásd különben a mindenkori Tartuffe-öket, nemkevésbé a „második parancsolatot”.

Éppen ezért, a magyarsággal összefüggő fogalomkör zavarbaejtő inflációja idején, fel kell idézni, miként is értelmezték a magyarság fogalmát azok, akiknek igaz nemzeti identitását és hűségét megkérdőjelezni nem lehet. Egész könyvet, gazdag és tanulságos szöveggyűjteményt lehetne összeállítani ezekből a nyilatkozatokból és vallomásokból. (Csodálkozom is azon, hogy manapság, amidőn a nemzeti identitás helyreállítása mintegy kormányprogramként vetődik fel, senki sem szorgalmaz ilyen szöveg- vagy idézetgyűjteményt!) Volna ezek között a szövegek között bőven olyan is — lásd Széchenyit, Aranyt és Adyt —, amely miatt nyomban feljelentéseket írhatnának a foglalkozásszerinti magyarok. Ezek a magyar vallomások, amelyek sok jelenkori hangos vallomástevő szavánál mindenképpen hitelesebben beszélnek sírról, hogy mit tesz „magyarnak lenni”, sohasem általános szólamokkal, hanem mindig a magyar történelem és a magyar kultúra nagy értékei által határozzák meg a nemzeti azonosságot.

Hadd idézzem fel például Tamási Áron nevezetes szavait, amelyek az írók Gazdasági Egyesülete (IGE) balatoni találkozóján hangzottak el Albrecht főherceg jelenlétében: „Mi Erdélyben nem vagyunk magyarok a vallásfelekezetek közötti háborúság szításában; nem vagyunk magyarok a kapitalista bankpolitika védelmében, és nem vagyunk magyarok az olcsó és a nekünk ártó irredentizmus űzésében és elfogadásában. Ellenben: magyarok vagyunk az osztálykülönbség

60