Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni
Pomogáts Béla Magyarnak lenni A Nemzeti integráció múlt nyár vége óta szinte alig voltam idehaza. Először az észak-amerikai kontinens néhány nagyvárosát látogathattam meg, majd Párizsban, Kolozsvárott, Galántán, Pozsonyban, Eszéken, Ungvárott, Bukarestben, Kassán, Alsólendván és Szabadkán jártam. Mindenütt magyarok között: a szórványmagyarság egyesületeinél, katolikus és református gyülekezeteknél, a Csemadok, az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), a KMKSz (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség), a Horvátországi Magyarok Szövetsége és a Muravidéki Magyar Közösség vezetőinél. Előadást tarthattam a Magyar Baráti Közösség Lake Hope-i — a Reménység Tavánál rendezett — konferenciáján, a clevelandi magyar református és a chicagói magyar katolikus templom gyülekezeti termében, a montreáli Bethlen Gábor Körben, a kolozsvári Báthory-líceumban, a galántai magyar értelmiségi klubban, a pozsonyi magyar íróegyesületben, az eszéki magyartanár-találkozón, az ungvári értelmiségi találkozón, a bukaresti Magyar Kulturális Központban, a kassai Kazinczy- és a szabadkai Kosztolányi-napokon, a muravidéki magyar kulturális összejövetelen. Mindezt nagyjából fél esztendő leforgása alatt. Sok száz magyarral találkoztam: egyetemi tanárokkal, lelkészekkel, egyesületi és cserkészvezetőkkel, könyvkiadókkal, folyóirat szerkesztőkkel, tanárokkal, mérnökökkel. Mindenütt és mindenki ezt kérdezte: mi van nálatok, otthon, Magyarországon? Miért nem vagytok képesek abbahagyni a politikai viszályokat? Miért nem tud összefogni Antall József és Göncz Árpád, a konzervatívok és a liberálisok, hogy közös munkával mozdítsák előbbre azt a történelmi jelentőségű alkotó munkát, amelynek most, a nemzeti függetlenség helyreállítása után az országban kellene folynia? Meddig fog ez menni tovább? Nem igen tudtam válaszolni ezekre a vallató és bizony értetlenséget, neheztelést is kifejező kérdésekre. Mint ahogy azt az újabban mind gyakrabban elhangzó ingerültséget sem tudom igazán elhárítani, amely az úgynevezett „médiumháború” miatt jelenik meg pozsonyi, kolozsvári barátaim szavaiban, amerikai barátaim leveleiben. Nincs más gondja az országnak? — kérdezik a neheztelés mind erősebb hangsúlyaival. Nincsenek sürgető gazdaság- és szociálpolitikai tennivalók? Nem küzd súlyos gondokkal a magyar szellemi élet, az oktatás, a tudományos kutatás? Olyan megnyugtatóan működik az egészségügyi és a szociális ellátás? Mert a hazai közéletből alig hallatszik el más külföldre, mint a „médiumcsatározások” és az ideológiai perpatvarok harci zaja. Mintha a Szabadság tér és a Bródy Sándor utca volna a magyar jelen és jövő két legfontosabb pontja, amelynek birtoklása mindent eldönt: életet és halált. A határainkon kívül élő magyarság — ama tizenötmillióból ötmillió: vagyis minden harmadik magyar — egyre több csalódottsággal és ingerültséggel figyeli mindazt, amit e szűkre szabott országban művelnek a kormánypártok és az ellenzékiek, a politikai erők, az úgynevezett politikai elit. Ok ugyanis olyan világban élnek, 57
