Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni

ahol magyarságukért mindenütt és mindig helyt kell állniok és meg kell küzdeniük. Meciárt és Funart az a legkevésbé sem érdekli, hogy a pozsonyi vagy kolozsvári magyar kit látna szívesen a magyar televízió és rádió élén, csupán hatalmuk kiterjesztése érdekli őket, hogy a felvidéki és erdélyi magyarságot háttérbe tudják szorítani, hogy ne lássanak többet magyar helységnévtáblákat és feliratokat, ne halljanak több magyar beszédet az állami nyilvánosság fórumain, és ha már Mária Terézia — ugyancsak Fadrusz János kezem unkáját dicsérő - pozsonyi lovasszobrát oly előreláthatóan össze lehetett törni a cseh légionáriusok jó hét évtizeddel ezelőtti bevonulása után, Mátyás kolozsvári szobrát is — legalább — ki lehessen sajátítani és meg lehessen szégyeníteni.

Miközben Budapesten igen ravasz (vagy annak képzelt) politikai mesterkedések, nyíltszíni pártpolitikai show-műsorok és igen látványos ideológiai lövészárok- harcok ejtik ámulatba a nagyérdemű nézőközönséget, s idegenítik el a demokrácia alapintézményeitől a választópolgárokat, Pozsonyban és Kolozsvárott (Újvidékről most ne is beszéljünk) a magyar kultúra puszta létéért és anyanyelvűnk fennmaradásáért folyik a küzdelem.

Amidőn a történelmi átalakulások forradalmi vihara végigszáguldott a középeurópai régión, a szomszédos országokban (és a nagyvilágban szétszórtan) élő magyarok abban reménykedtek, hogy most megindul, felerősödik és biztató eredményeket hoz a nemzeti integrációnak az a folyamata, amely a trianoni döntések következtében oly fájdalmasan megosztott és egymástól elválasztott magyarságnak legalább kulturális, szellemi és lelki egységét képes lesz helyreállítani. Ez az integráció az első, majd a második világháborúban, végül pedig az ötvenhatos forradalom véres leverésével súlyos sebeket kapott, s helyreállítása a nemzeti tudatában-öntudatában is megsérült magyarság sok évtizedes vágya és törekvése volt. Ez a törekvés a politika látható felszíne alatt mindig is élt, és a kommunista rendszer utolsó évtizedében — főként értelmiségi személyiségek erőfeszítései következtében és az úgynevezett „népi diplomácia” csendes módszereivel — valamelyes eredményeket ért el.

Ezt a nemzeti integrációt mindazonáltal a jelenben súlyos veszélyek fenyegetik. Egyrészt a most már válságosra forduló közép-európai dezintegráció, amely nemcsak azzal jár, hgoy a régió korábbi szerkezete teljességgel szétesett, és mindenütt kisnemzeti államok jönnek létre — ez még lehetne üdvös folyamat, amely tulajdonképpen nyíltan megjeleníti a térség valóságos etnikai felépítését, és idővel önkéntes és ésszerű regionális integrációhoz vezet -, hanem azzal a következménnyel is, hogy a kialakuló állami struktúrákban etnocentrikus és etnokratikus politikai rendszerek jönnek létre, amelyek el kívánják nyomni és meg akarják semmisíteni a területükön élő nemzeti és kulturális kisebbségeket. Már pedig ez utóbbi Közép- Európa teljes „balkanizálódását” és politikai káoszát okozhatja, mi több, egy regionális háborút készíthet elő. Ennek a regionális háborúnak a fertőző góca Bosznia-Hercegovinában már létrejött, s veszélyezteti az albánok lakta Koszovói és a részben magyarok lakta Vajdaságot.

Másrészt a magyarság kulturális-nemzeti integrációját a magyarországi politikai dezintegráció fenyegeti. Önmagukban természetesen nem a politikai pártok küzdelmei, amelyek mint társadalmi érdekkülönbségek kifejezői, lehetnének a fejlődés hajtóerői is, hanem az az ideológiai és törzsi küzdelem, szinte „vallásháború”, amely a hazai közéletben például éppen a hírközlő médiumok körül és az ideológiai csatározások medrében máris kialakult. Az érdekküzdelmeknek ugyanis lehet kompromisszumos megoldása, sőt csak ilyen lehet, a „vallásháborúk” azonban többnyire a gyűlöletes ellenségnek tekintett ideológiai ellenfél kiiktatásá58