Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (Bevezető; Madártávlatból) Szenyán Erzsébet fordítása

a hátországban Berija irányításával Kazahsztán belsejébe és Szibériába deportálják a lengyeleket, görögöket, németeket, kalmüköket. Az eredmény az lett, hogy egész népek kerültek idegen területekre, idegen környezetbe, nyomorba, éhínségbe. Ezeknek az operációknak az egyik célja az volt, hogy gyökértelen, saját kultúrájából, saját környezetéből és vidékéből kiszakított, s így védtelenebb, a rezsim utasításait készségesebben végrehajtó embertípust alakítsanak ki.

S ehhez a szüntelen és tömeges - legtöbbször kényszerű - embervándorláshoz tegyük hozzá a valamivel önkéntesebb „komszomol verbuválásokat”, a különféle ,,a hazának fémre van szüksége”, „szántsuk fel a szűzföldeket”, „győzzük le a tajgát” és egyéb hangzatos jelszavak hatására végbement tömeges migrációkat! Ne feledkezzünk meg a menekülthullámokról sem, amelyek minden etnikai konfliktus után elindulnak és elárasztják az országot!

És manapság emberek ezrei továbbra is repülőtereken, pályaudvarokon, barakkokban, nyomortanyákon, sátrakban tanyáznak. Ennek a nomád életformának a szelleme, atmoszférája itt folyton jelen van, virul, ahogyan azt egy gyakran hallható csasztuska is mondja: Az én címem nem házszám, nem utcanév, nem városnév, az en címem a Szovjetunió.

És mégis, a hatalmas és szüntelenül tartó migráció, a nemzedékek óta tartó faji keveredés ellenére inkább a hasonlóság, az emberi viselkedés uniformizáltsága, és nem a sokszínűsége, kontrasztja ragadja meg azok figyelmét, akik először találkoznak a Birodalom lakóival.

„Azok az emberek mintha mind egyformák lettek volna. A férfiak és nők egyaránt ugyanolyan, természetszerűleg meleg, rövid kabátot és ugyanolyan magasszárú munkásbakancsot viselnek. És az arcuk is mintha egyforma volna. Befelé forduló, zárkózott arcok. Nem tudni, hogy elégedettek vagy bosszúsak-e. Még azt sem lehet megállapítani, hogy kíváncsiak-e. Furcsa emberek ezek”. (Ksavery Pruszynski — „Kremli éjszaka”.)

A Pauhina utcából elmenekült orosz asszony félelme túlzott félelem: az oroszokat itt nem bántják. Harcolhat egymással üzbég és tadzsik, burját és csecsen, de az oroszhoz nem nyúlnak. Már Mickiewicz is eltöprengett egy első látásra érthetetlennek tetsző jelenségen: egyetlen cári hivatalnok hajt kényszermunkára egy egész menetoszlopnyi tuva elítéltet (szibériai törzs), és ezek közül a szerencsétlenek közül senki sem lázad fel. Pedig hát minden nehézség nélkül megölhetnék a hivatalnokot, és szétszéledhetnének az erdőben. Ok mégis mennek engedelmesen, alázatosan teljesítik a hivatalnok parancsait, szó nélkül tűrik szitkozódásait. Mert, magyarázza Mickiewicz, a leigázott tuva foglyok szemében ez a hivatalnok annak a hatalmas államnak a megtestesítője, amelytől ők félnek, amely rettegést, rémületet vált ki belőlük. Kezet emelni egy cári hivatalnokra annyi, mint kezet emelni a nagyhatalomra, ilyesmire pedig közülük senki sem merészkedik. Albert Memmi tunéziai író „Portrait du Colonisé” című könyvében pontosan mutatja be a gyűlöletnek és a félelemnek azt az összetett keverékét, amelyet a gyarmatosított ember táplál gyarmatosító urával szemben. Memmi szerint a végső elszámolásban a félelem mindig legyőzi a gyűlöletet, elnyomja, megbénítja azt.

Elég megnézni olyan városokat, amelyeken nemrég vonult végig etnikai háborús hullám — hogy csak Ferganát vagy Ost említsük. Az üzbégek, karakalpakok vagy tadzsikok felégetett, kifosztott házai mellett érintetlenül állnak az oroszok otthonai. Mert ugyan ki áll egy szegény karacsaj mögött, amikor rátámad a dühödt türkmén? Legfeljebb egy másik karacsaj. Az orosz mögött meg kolosnyikov, tank, nukleáris bomba.

29