Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből

kivezényelték a fák alá, romboló vízsugárral vették célba a fészkeket, kergették szét e vészjósló, kopott, szakadár csőcseléket. E hangos, szárnyas, verdeső gyülekezetét. A lomha, borzas madarak riadtan szóródtak szét, rebbentek a magasba, hogy döbbenten bámuljanak táncra perdülő, szétmálló, aláhulló fészkeik után. Védelmi rendszerüket készületlenül érte ez a támadás: nem innen és nem ilyen formában várták. A magas nyomású, csúnya madárpusztító, tekergő gumicsöveket körülálló, kibicelő bakák — kisebb-nagyobb eltéréssel, meséikben nüansznyi különbözőségekkel — mindannyian emlékeznek arra az épp akkor hazatérő nagy fekete madárra, amelynek hosszú szárnyai, hihetetlenül nagy vitorlatollai árnyékot vetettek rájuk, és szívükbe belopózott a félelem: hosszú farok lógott ki a madár erős csőréből, tehetetlenül fityegett az erős, sárga csőr kampójára akasztva - lentről nem lehetett kivenni jól, vajon gyík vagy egér-e az áldozat? Ezt lentről nem lehetett pontosan megítélni, azt viszont mindenki — elsőtől az utolsóig — látta — különféle változataik ebben hajszálpontosan megegyeznek -, miszerint a nagy koromszín vészmadár két szemgödréből izzó gyűlölet sugárzott, míg - lassan felfogván a felfoghatatlant - két vészjósló kört írt le a gáládul, barbár kegyetlenséggel feldúlt otthona, meleg, visszaszerezhetetlen családi fészkének gyászos maradványai fölött, miközben mintha a következőket mondta volna: Hát mit vétettünk mi nektek azon kívül, hogy néha károgásnak tűnik az is, amit ti odalenn mondtok, s ezért, veletek született végzetes huta indulataitokért ostobán bennünket okoltok. Amíg világ a világ, addig a varjú károg, hát ti? Megálljotok, nyomorultak! Most a varjú egyre feljebb fog emelkedni, fel magasan a felhők fölé, felhőknél is feljebb, ahová ti fel sem érhettek soha kurta eszetekkel, pipiskedő lábaitokkal, ügyetlen szárnycsapkodásotokkal, fals kukorékolástokkal, fel! Hogy magának a Napnak panaszolja el szívének fájdalmát, azt, hogy mit tettetek vele. Azután ismét alá fog ereszkedni, egyre alább, míg a néma csendben örvendő tekintete utolsó csatateretek maradványai felett pásztáz. Mindenütt halottak hevernek, arcra bukott zászlóhordók felismerhetetlen csonkjaikkal, valamikori nemzeti hiúságok zabolátlan, lobogó lófarkaival, ég felé meredő patákkal, szétszórt ágyúgolyókkal - kilógó nyelvvel mindörökre fűbe harapva. Felismerhetetlenné tépett, vérben ázó, szétválaszthatatlanul összehabart egyenruhák, rangok és rajtszámok az utolsó nagy megnyugvásban. Az ágyú mozdulatlan bambaságával a varjút kémleli, de nincs már kinek puskaport tömnie belé, meggyújtani a kanócot. A varjú egyre lejjebb merészkedik. És lát az ágyú körül egy jó találat szeszélyével szétszórt katonákat, vállról letépett, messzire gurított, egymással összeütköző fejeket végső megállapodottságban, a halál hátborzongató testvér- ségében. Nini, ez épp egy tábornok feje, ez a jól ismert kuglifej ezzel az arisztokratikusnak vélt randa karvalyorral, lapos koponyával, gúvadt szemekkel, mily messze került satnya testétől! Itt pihen szerelmesen, egykori katonája szívlövé- ses, szőrös mellén, az utolsó kéjes mellbimbó-harapdálásban. Rúgjuk le róla! Milyen meglepetten néz vissza ránk röptében! Mint akit rajtakaptak. Amott a szétvetett lábú markotányosnő, szégyentelenül kitárulkozva, a test utolsó bűnében összemaszatolt bodor szőrzetével. Szeretője egy alacsonyan süvítő ágyúgolyóbison távozhatott, ijedten szétrebbenve a szélrózsa minden irányában, kéjérzésével egyidőben fröccsenve szét; didergő lelke kétségbeesetten kapaszkodott a száz hangon fütyülő csupasz hideg fém-gömbbe, halvány, meglehetősen homályos elképzelésekkel a végső cél kérdését illetően. A markotányosnőbe szakadt,

5