Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Móser Zoltán: Kőmíves Kelemen és Kelemenné (Egy magyar népballadáról és Sarkadi Imre novellájáról)
— Hisz benne van a mi jó lelkünk, napok óta már csak hálni jár belénk. De hálásra is odaadnánk, csak ne omolna a fal. Csak kő maradjon kövön. Hát csak ballagtunk, s figyelmesen néztük Boldizsárt, ő meg minket: hogy ki mit forgatott a fejében? S harapott a szalonnából: egy asszony vétke — mondta —, rossz asszonyé... Hát egy jó asszonynak kell kiigazítani. — No hiszen — gondoltam s velem a többiek is, Máté még a káromkodást is abbahagyta — mióta építik asszonyok a várat? — De nem úgy — mondta Boldizsár. S elmondta, hogy jó lélek kell a falba, asszonyt kell beleépíteni. Az majd tartja belülről. S néztük, mint bolondot, hogy honnan vegye az ember az asszonyt, meg melyik bolond engedi, hogy befalazzák. De beszélt Boldizsár, s a többieknek egyre elborult a képe — hij, mondja Izsák - azanyád, vakarta a tarkóját Márton —, s láttam, hogy baj lesz már. Láttam, s szóltam is: Menj, te Boldizsár, szamarakat beszélsz. Hogy a saját feleségünket falazzuk a falba? Nem — mondta Boldizsár —, csak egyet. A legelsőt. —” A balladában az asszony rémes álomlátása, vagy a kocsis baljóslatú álommagyarázata következik, az utazás, majd Kelemen fohásza, könyörgése, amidőn meglátja a távolban közeledő kocsit és asszonyát: bárcsak valami vagy valaki megakadályozná jöttüket, érkezésüket, így könyörög magában, így könyörög az Istenhez. A novellában pedig a 12 kőműves gyötrődéséről, rettegéséről és eltökéltségéről hallunk, és itt hangzik el Boldizsár szájából — az elhájasodott, elgazdaurasodott ördög szájából - a mindenkit meggyőző indok: „elvállaltuk az építést, arra gondoljunk.” És így rögvest meg is született az egyezség. (Zárójelben kérdezzük meg, mert itt nem érezzük a kellő indokot, a motiváltságot, hogy kivel? És miért? Erre a drámatöredékben kapunk csak feleletet, ahol a haszonelvűség és a lelkiismeret, a vállalt — ám lehetetlen — feladat teljesítésének szembenállását látjuk. így látszólag megokolt, de érzésünk szerint hazug alkut kapunk, ami az elkerülhetetlennek mondott tettet világosan gyilkolásnak mondja. Ezért is - vagy csak ezért — teljesen más, mint a ballada.) A novella menetét követve, megérkezik Anna, a feleség, miként a balladában. Van ahol megölik, beteszik a tűzbe, s „az gyönge hamvát keverék a mészbe”, és azzal állítják meg a magos fal ledőltét, de van, ahol élve falazzák be a vár hatalmas kövei közé, mint a novellában is. Amikor a balladában felrakták térdig a falat, megkérdi az asszony:- Tréfa-e, vagy váló, tizenkét kőmíjes?- Való, asszony, való, urad tette törvényt. így a ballada, a novella pedig így írja le ezt a részt: „S egy darabig még nem hitte. Nevetett azzal a kislány-nevetéssel, hogy: ti bolondok. Aztán nevetett még, de már komolyabban, ijedtebben, s a szeme sarkából rám villant a tekintete, hogy vele nevetek-e én is. De nem nevettem, a követ meg a mohát néztem magam előtt. S akkor abbahagyta a nevetést, s tudtam, hogy most ő is csak néz, meg a többiek is, hallgatagon, de az eltelt hat napra gondoltak, meg a szellemre, ami a falat dönti, meg a véka aranyra, meg arra, hogy hálisten- nek nem az ő feleségük... s akkorra már Anna úgy nézett mindannyiunkat, mint gyilkosokat. S azok is voltunk már, nem egyebek.” A balladában a kisgyermek és/vagy a férj siratójával, átkozódásával ér véget a tragédia: Legnagyobb kőmíjes földre leborula, földre leborula, háláiig sira. 89
