Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Móser Zoltán: Kőmíves Kelemen és Kelemenné (Egy magyar népballadáról és Sarkadi Imre novellájáról)

Elindula sírva az ő kicsi fia,

Elindula sírva magoss Déva várra.

Háromszor kiáltá magos Déva várán:-Anyám, édesanyám, szólj bár egyet hezzám!- Nem szólhatok, fiam, mett a kőfal szorítt,

Erőss kövek közt vagyok bérakva itt. Szüve meghasada, s a fődd is alatta,

S az ő kicsi fia oda beléhulla.

A novella úgy végződik, mint egy temetés, mint a keresztre feszített Krisztus utolsó szavai, amit a bűnösök mondanak: „Bevégeztetett.” De mi? és hogyan? és miért?

„...megint eltelt hat nap, aztán még hat, aztán számolatlanul még sok, míg készen voltunk már, s a vár tövéből néztük, ezt mind mi raktuk, s nem féltünk már a szellemtől, amelyik döntögette, de igen attól, amelyik tartotta. — Bevégeztük — mondta Máté hang nélkül, mikor levette a kalapját, de ijedten mindjárt fel is tette, mert nem lehetett már levett kalappal állni a vár előtt, s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne, meg az emberek is, akik közérakták. S tudtam, hogy már nincs mit beszélni erről — nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó — és a munka meg a félelem: és úgy érezzük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva.”

Ha azt mondom röviden, hogy a ballada a megmaradás, a választás kényszerének is metaforája, addig nehezebb dolgom van a novella rövid meghatározásával. Kónya Judit az említett monográfiájában úgy véli, hogy a Kőműves Kelemenben egy elkerülhetetlen, szükségszerű szituáció megszületésének lehetünk szemtanúi. (74. I.) „A sorsával megalkuvó, s még lélekben is csak félénken tiltakozó ember rajza ez a korai novella.”

Mi úgy érezzük, hogy valamiféle alkuról szól: amit a tiszta, majd megzavart lelkiismeretű ember köt a meggazdagodással, a haszonelvűséggel? Lehet, de a drámatöredékek többet sejtetnek. Az építés, az alkotás metaforája is lehetne akár, de a vak hit paradoxonának, lélekrajzának is mondhatnék. A józanság, a hit és kényszer párbeszédének és perbeszédének is.

Am egyiket sem érezzük teljes válasznak, egyik állítást sem tudjuk igazából elfogadni. Valószínűleg így volt ezzel Sarkadi Imre is — és kora —, hisz a sok töredék is ezt tükrözi. Vagyis a tiszta válasz bizonytalan, hisz a tett utóbb embertelennek tűnik a kőművesek szemében, és a mi szemünkben is.

Mielőtt még befejezésként egy verset is meghallgatnánk, s ezzel visszakanyarodnánk az elinduláshoz és Dévához, az elején idézett gondolatot felemlítjük: milyen s mennyire időszerű lehet ma Sarkadi Imre drámája a 12 kőművesről? Talán válasz lehet, amit Méliusz József mond, Déva várát maga mögött hagyván:

„Tudom, aki építeni akar, annak kell a legvégzetesebb áldozatot hozni.”

De idézhetem Csoóri Sándor régi esszéjének befejező sorát is:

„Omlik a fal? Elő kell lépnie Kőműves Kelemennek.”

És előlépett, tehetjük hozzá. És építeni kezdett. És — folytatván a balladai, drámai mű irányát — reménytelen munkába fogott. Vagyis drámai munkához látott. Hogy ezért milyen áldozatra lesz képes, mekkora alkura lesz kötelezve, arról szólni mi nem tudunk.

Egy másik változat pedig így ér véget:

90