Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Cseke Péter: Kibéddel megáldott Ráduly János

bekövetkezett volna-e, s ha igen — mikor? Inkább Jagamas János népzenetudósnak adnám át a szót, akinek érvelése mélyen belém vésődött az első kibédi kórustalálkozón. „Népdalaink az ősi egyszólamúságban keletkeztek - jegyeztem fel a neves Kodály-tanítvány megnyilatkozását 1972. május 7-én, s ha csodálattal tekint ma a világ az egyszólamú gregorián-kultúrára, akkor nekünk sem szabad megfeledkeznünk arról, ami a miénk. Az egyszerűség nem azonos a primitívséggel ... A népdalról mondta Kodály, hogy az a maga egyszerűségében monumentálisabb, mint a XIX. század magyar műdalirodalma. Szeretném tehát felhívni a figyelmet arra, hogy az itt felhangzott népdal csokrok rendkívüli jelentőségűek. Jó lenne, ha a több szólamban éneklők se hanyagolnák el a népdalt. Javasolnám, hogy falujuk legszebb dalaival kezdjék mindig műsorukat... A falusi nép szellemileg rendkívül friss, fogékony mindenre. Kalotaszeg falvaiban például már szolmizálni tanulnak az emberek. Itt a döntő alkalom, hogy kilábaljunk a zenei írástudatlanság állapotából. Nem maradhatunk meg azon a szinten, hogy továbbra is beszajkóztatjuk a kórussal a dallamot. Adjunk kottát a kezükbe, de vigyázzunk: hogyan vezetjük be őket a kottaismeretbe! Magasabb műveltséghez kell segíteni a falu népét. Mert az ősi kultúrát kezdi kinőni már, és végzetes hiba lenne, ha nem adnánk azonnal újat helyébe.”

Az 1974-es kórustalálkozó már csak azért is emlékezetes marad jó ideig a Kis-Küküllő mentén, mert Dósa Lidi-aranyérmet osztottak a legkiemelkedőbb teljesítmányt nyújtó dalosoknak a kibédiek. Igaz, jelképeset. De kinőhet belőle idővel — s mindazoknak az összefogásával, akik hittel vallják: csak az a miénk, amiért megdolgozunk — a valóságos is. Mert a díj „aranyfedezete” nem más, mint a Seprődi János válogatott zenei írásait és népzenei gyűjtését tartalmazó Kriteri- on-kötet.

Gondoljuk csak meg: Dósa Lidi felfedezésétől — és ebben Rádulynak elvitathatatlan érdemei vannak (lásd a László Ferenc szerkesztésében megjelent Bartók- könyv 1970-1971-et, Bük., 1971.) — a szóban forgó díj megteremtéséig alig négy esztendő telt el. Vajon milyen fokon állunk zenei műveltség dolgában majd négy évtized múltán? — kérdezi máris a jövőt fürkésző tekintet. Mert hát az kellene hogy legyen a következő lépés — érvelnek a kibédiek —: Seprődi János és Dósa Lidi szülőföldjén a kalotaszegiekhez hasonló népi konzervatóriumok kezdjék meg mielőbb zenepedagógiai tevékenységüket. Almok szalmáját csépelném magam is? Egyvalami azonban bizonyos: a közművelődés törvényszerűségei közé tartozik az is, hogy az egyszer már megfogalmazódott szellemi igény valamilyen formában előbb-utóbb megnyilatkozik.

„Kiderül, hogy nincs egyetlen olyan ballada sem, amelyről a faluban mindenki tudna. Mi több, a falu egész ballada-tudata meglehetősen kicsiny: a lakosság 70,8%-a nem is hallott a balladákról. Művelődéspolitikai kérdés: íme, a parasztság nagy tömegei, amelyek már kinőttek a folklórból, de még nem nőttek belé egészen az irodalomra; a hagyományból már nem tudnak a népballadákról, de még a könyvekből sem értesültek róla.

Egy-egy országban és szerte Európában minél több hasonló fölmérést kellene végeznünk, hogy az európai ballada mai helyzetéről minél plasztikusabb képet nyerjünk. Tudnunk kellene, hogy a parasztság körében — területenként, nyelvenként váltakozva — szóbeliségénél fogva veszendő — értéket összegyűjtsünk. S vajon hogyan, mit és mennyit kellene publikálnunk ahhoz, hogy az európai parasztság, minekutána elvesztette őseinek évszázadokon át felhalmozott balladás örökségét, visszanyerje azt a könyvekből — most már nem mint folklórt, hanem mint irodalmat: a nemzeti és egyetemes kultúra egy részét.”

35