Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Cseke Péter: Kibéddel megáldott Ráduly János
véletlen találkozás volt a döntő élmény számára ahhoz, hogy — Kodály biztatására — elinduljon világot behálózó népzenegyűjtő útjaira. Emlékezz csak vissza: 1970- ben, amikor Dósa Lidit kerested, még magam sem tudtam, hogy 1904-ben — tizennyolc éves korában — nem Kibéden, hanem a Gömör megyei Gerlicepusztán énekelt Bartóknak. Azóta arra is büszkék a falubeliek, hogy Lidi néni Pestre került húgának, az ugyancsak szolgálólányként alkalmazott Annának a dalait is fonográfra rögzítette 1906-ban ez a nagy zeneszerző. — Nem titok, hogy Sylvester Lajos a Kovászna megyei művelődési bizottság elnökeként 1968—1969-ben többször is hívott volt Sepsiszentgyörgyre, a Népi Alkotások Házához. Nem gondolkoztatott meg az ajánlata? Hisz nem községi, hanem megyei szinten igényelték a közreműködésedet... — Furcsa vitát juttatsz eszembe. 1973 nyarán felkészítőn vettem részt a kolozsvári Tanártovábbképző Intézetben, ahol a kollégáim egy adott pillanatban önmagámmal és a tudománnyal szembeni felelőtlenség vétkében marasztaltak el. Merthogy megítélésük szerint nekem városon, és főként kutatóintézetben lenne a helyem, s én pedig szemmel láthatóan nem vagyok hajlandó egy ilyen helyet kiverekedni magamnak. Láttad volna azokat a döbbent arcokat, amikor elmagyaráztam: tulajdonképpen magam tértem ki egy hasonló ajánlat elől. Nem bántam meg. Pedig utána még jó ideig viaskodtam magamban. Hisz nyilvánvaló, hogy a családom szempontjából hátrányos helyzet mellett döntöttem. No de, azt számítottam, hogy itt már megkezdtem egy egész életre szóló munkát, és az félbe-szerbe nem maradhat. Hogy esetleg másutt többet tehettem volna? Bizonyára. De nem biztos, hogy maradandóbbat is. Ne felejtsd el, hogy itt egy olyan — műveltségileg még alacsonyabb fokon álló — közösséghez kötődöm, amely folytonosan érezteti velem: ha kellőképpen eleget akarok tenni mindannak, ami az életben rám hárul, akkor a tudományos munkáról egy percig sem mondhatok le. S nekem ez létkérdés. Vajon milyen lehet az a közösség, amely annyira ki tudja tölteni egy ember életét, mint a Ráduly Jánosét — Kibéd? Meddig terjednek szellemi határai? Milyen az irányultsága? Csak akkor alakulnak ki tartós közösségek — figyelmeztetnek a szociológusok —, ha létrejönnek azok a feltételek, amelyek közt az emberek bátran kiélhetik egyéniségüket; ha az egy célban és egy érzésben találkozók képessé válnak arra, hogy maguk fogalmazzák meg és rendezzék be maguknak a világot. S bár egész civilizációnk szempontjából meghatározó jelentőségű kérdésről van szó, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni a legkézenfekvőbb eszközökről, amelyek a tartalmas, sokrétű emberközi kapcsolatok kialakítását szolgálhatnák. Nyilvánvaló ugyanis, hogy fejlődésünk mai fokán nemcsak az számít analfabétának, aki nem tud írni-ol- vasni. A rajzkészség hiánya is kimerítheti a félanalfabétizmus fogalmát. De már a népdalokon alapuló zenekultúra hiánya — s a vele együttjáró zenei írástudatlanság — egyenesen a félanyanyelvűség körébe sorolandó. Persze, ma még kevesen vannak, akik elsődlegesen zenei hangokkal, színekkel és vonalakkal akarnák kifejezni magukat. „De ez nem jelenti azt — írja Pierre Francas tel francia művészetszociológus —, mintha a vonalak és a hangok nem volnának a betűkkel és a szavakkal egyenrangú kifejezőeszközei a gondolatoknak és az érzékeléseknek.” (Művészet és társadalom. Bp., 1972.) Hosszas lenne felvázolni az utat, amelyen a kibédiek eljutottak odáig, hogy Seprődi János szellemének adózva szervezzék meg a Kis-Küküllő menti kórusok negyedik találkozóját (1974. június 9.). Amiképpen hosszas magyarázatot igényelne az is, hogy Ráduly János katalizátor szerepe nélkül ez a tudatosodás vajon 34
