Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Cseke Péter: Kibéddel megáldott Ráduly János
gek kutatója ma is igyekezni fog minél több helyen megfordulni. De legfontosabb kérdéseinkre választ elsősorban az egy-egy helyet hosszasabban megfigyelő kutatástól várhatunk.” (Kodály Zoltán: A magyar népzene. Bp., 1937. 6—7.) „Ráduly János kibédi népballada-gyűjteménye révén folklórkutatásunk oly magasan kiemelkedő művel gyarapodott, amely nemcsak itthon, hanem nemzetközi szinten is megérdemelt figyelmet fog kelteni, illetve megérdemelt sikert fog aratni. Ráduly vállalkozásának lényege: mind a magyar, mind a román folklorisztikát együvé számítva, elsőnek tárta föl egy falu teljes balladaköltészetét, elsőnek adott áttekintést egy falu teljes balladaanyagáról. Tudvalevő, hogy az eddigi balladagyűjteményeket úgyszólván kivétel nélkül a tallózás jellemezte. Ráduly műve az elsőnépballadai falumonográfia. [...] Az egész gyűjtemény magas irodalmi szintű; hibátlan, kiváló változatok hosszú sorát tartalmazza. Emellett olyan ritka típusokkal ékeskedik, mint például a Barcsai-ballada két változata, amelyet hatvan év óta egyetlen gyűjtőnek sem sikerült megtalálnia; vagy például a Szegény kicsi Erzsi, amely a Székelyföld közepén, a XX. század utolsó harmadában egy mostanig merőben ismeretlen klasszikus balladatípusunk felbukkanását jelzi. [...] Kibéd a magyar balladakutatás klasszikus pontja: itt gyűjtötte szülőfalujának zenefolklórját — köztük balladákat — a század elején Seprődi János. Ráduly tulajdonképpen az ő munkáját folytatja és teljesíti ki, sokkal magasabb szinten.” (Részletek Faragó József 1972. február 7-én kelt szakvéleményezéséből.) — Mondd: mit csináltál volna, ha nem kerülsz Kibédre? — Akkor talán még nagyobb szerencsém lehetett volna... — Elégedetlen vagy...? — A kérdésedre válaszoltam... — A rosszhiszeműek félreérthetnek... — Pedig csupán elődeimre gondoltam, akik mércét állítottak számomra, de meg is kötötték a kezem. Néhány műfajról például eleve le kellett mondanom. Holott folklorisztikai térképünkön rengeteg a fehér folt, ahol nem köti semmi az ember kezét. Nem az jelentett gondot, nehézséget, hogy az előttem járók megbolygatták a talajt — hisz a folklóröntudat sem terem magától: elődeimnek köszönhetem, hogy itt kevesebb bizalmatlansággal találkoztam, mint amiben részem lehetett volna egyebütt —, hanem hogy rengeteg utánajárás, erőfeszítés kellett az elvégzett munka felmérésére. Márpedig ha a gyűjtő nem tudja, hogy elődei mit végeztek, s ha nem látja világosan a népi kultúra rendszerjellegét — amiből nem lehet csak úgy találomra kiragadni egyet s mást —, a jószándékkal éppen annyit árt, mint amennyit használni szeretne. Ősz János (1863—1941) több mint ötven mesét gyűjtött, míg Kibéden tanított, de a Kemény Zsigmond Társaság pályázatára beküldött anyag nagy része még mindig kéziratban van. Tanítványa, az etnomuzikológus Seprődi János (1874-1923) feltérképezte a falu dallamkincsét, hagyatékát azonban csak halála után ötven évvel vehettük kézbe. — Ezek szerint idejében felismerted kibédi voltod előnyeit és hátrányait...? — Miután ráébredtem arra, hogy épp abból kovácsolhatok előnyt a kutatómunkában, amit kezdetben hátránynak hittem, úgy éreztem magam, mint akit valóban megáldott a sors — Kibéddel. — Tegyük fel, hogy valamilyen okból el kellene hagynod ezt a falut... — Kettészakadna az életem. Pedig bárhol könnyebb lehetne a dolgom. Különösen az oktató-nevelő munkám, amiből élek. De kibédi balladát csak Kibéden gyűjt- hetsz. Ez alól csak Bartók volt kivétel. Csakhogy ebben is mély törvényszerűség nyilatkozott meg. Hiszen épp a kibédi Dósa Lidi (1885-1970) dallamvilágával való 33
