Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Mogyorósi Sándor: Rémalkotó néphagyomány? (Egy kutyafejű mitikus lény nyomában)
Mogyorósi Sándor Rémalkotó néphagyomány? (Egy kutyafejű mitikus lény nyomában) A XX XX. század utolsó évtizedeiben úgy tűnik, mintha az emberiség - amint az a történelme folyamán oly sokszor megesett - ismételten a „világvége hangulat” válságával küszködne. A nukleáris világháború réme, a természeti csapások, az ismeretlen járványos betegségek felbukkanása, az ökológiai katasztrófák fenyegetése rövid ideig tartó, ám annál intenzívebb hisztérikus sokkot vált ki a közvéleményből. Ez a hangulat a nyolcvanas, kilencvenes évek Magyarországára is általánosnak mondható. A kortárs művészet dekadenciáját, az ifjúság kilátástalanság hangulatát csak súlyosbítja a gazdasági válság; az átlagember — korára való tekintet nélkül — egyre növekvő érdeklődéssel fordul a vallás, a divatozó misztikus irányzatok, a sámánizmus, a szekták bevált, vagy forradalmian újnak ígérkező világmagyarázatai felé. Különösen a fiatal korosztály az egyre növekvő számú fantasztikus horrorfilmekben vezeti le a „világvége hangulat” feldolgozatlan feszültségeit. Úgy tűnik, mintha az elmondottak elsősorban a nagyvárosi, városi kultúrára és közérzetre lennének igazak, de ha az urbanizációs hatásokkal, a megnövekedett mobilitással és az információáramlással számolunk, akkor szembesülnünk kell azzal, hogy a hagyományos paraszti kultúra nyújtotta alapon ezek a hatások a mai falusi szellemi életben is világosan észlelhetők. 1983-ban Nyíregyházán felejthetetlen élményben volt részem, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy megtekintsem Szendrő Iván: A Vérbíró c. előadását. A Haynauról szóló fantasztikus történet borzalomvilága, a művész teljes azonosulása a megjelenített alakokkal, maradandó élményt nyújtott az előadás valamennyi nézőjének - de helyesebb talán, ha a résztvevő kifejezést használjuk. Ez az élmény évekkel később is arra ösztökélt, hogy néprajzosként „terepre menjek”, s tanulmányozzam azt a recens paraszti hagyományt, mely Szendrő Iván remek előadásának anyagát szolgáltatta. A szerző hosszabb időt töltött a szatmári Nagygéc (volt) és Csengersima környékén, ahol összegyűjtötte és egésszé formálta a Haynauval és Grosszmann Sámuel bérlővel kapcsolatos néphagyományt. Gyűjtése eredményét Szendrő 1980-ban a Valóság harmadik számában közzétette, majd színpadra vihető anyaggá formálva először a gyűjtési területen (Csenger), majd Nyíregyházán és az országhatáron túl: Párizsban és az Egyesült Államokban is bemutatta. Az előadását Szendrő mítoszként határozza meg, magát pedig — teljesen azonosulva az előadott történettel — mítoszvivőnek nevezi. A Vérbíró kitűnő előadása méltán arat mindenhol elsöprő sikert, annál is inkább, mivel a szerzőnek sikerült a helyi hagyományhoz kötődő történetet — vagy történetfoszlányokat (ahogyan ő maga hangsúlyozza) — egyetemes érvényűvé vonatkoztatnia. Természetesen, egy — akár kiemelkedő — művészi élmény nem elegendő ok arra, hogy a néprajzos azonnal a terepre siessen, és ellenőrizze a felhasznált folklóranyag meglétét vagy hiányát. Érdeklődésemet a Csenger és Nagygéc (volt) környé15
