Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Mogyorósi Sándor: Rémalkotó néphagyomány? (Egy kutyafejű mitikus lény nyomában)
ki hiedelemvilág iránt az motiválta — azon túl, hogy a szerző az előadást megelőző beszélgetés során a hitelesség igényével lépett föl —, hogy a Vérbíró történetének egyik főszereplője egy kutyafejű mitikus lény: Hajnó kutyafejű leánya. A folklorista szemében ez a tény önmagában azért izgalmas, mert a magyar népi hitvilágnak nem sajátja az antropomorf kutyafejű mitikus lények megléte, így hát szinte hihetetlen, hogy a kutatók figyelmét mostanáig elkerülte volna e sajátosan helyi, napjaink recens hagyományában még fellelhető alak. A magyar népi hitvilágban a kutya-motívumot vizsgálva azt tapasztalhatjuk, hogy a kutya a mitikus lényekkel való összefüggésben elsősorban a hitvilágunk újabb, a boszorkányhittel kapcsolatos rétegében bukkan föl. A régészek és folkloristák által egyaránt kutatott, a honfoglaló magyarok „kutya vérére” történő szövetségkötése, valamint a honfoglaláskori kutyasírok problémája megítélésem szerint nem áll kapcsolatban a kutyafejű mitikus lények kérdésével.1 Ugyancsak más problémakört érint a,kutya’ és az ,eb’ szó használata nyelvünk káromkodásaiban.2 A boszorkányperek irataiban, akárcsak a recens hagyományban, gyakran találkozunk a boszorkányok „kutya képiben” való megjelenésével.3 Ugyancsak gyakran bukkan föl a kutya a kísértet-történetekben, ahol a kísértet fehér vagy fekete nagytestű kutya alakjában jelenik meg.4 A kutya és az ember legszorosabb kapcsolata a magyar hitvilágban talán a hortobágyi hagyományban lelhető föl, ahol a veszett kutyát küldeni és elküldeni tudó gyógyító pásztorokról van szó. Ugyancsak a Hortobágyról származik az az adat, amely a „kilenc kutyafiú ember által való »kipisiléséről«” szól.5 E tények ismeretében tehát a nagygéci adatok, amelyek egy kutyafejű lányról szólnak, meglehetősen egyedülállóknak tűnnek. Egyedül nyelvünk ,kutyafejű tatár’ kifejezése mutat e kérdésben némi útbaigazítást.6 A környező népek hagyományát vizsgálva azt tapasztalhatjuk, hogy elsősorban a keleti és délszláv népek hagyományában jelenik meg jól megragadhatóan a kutyafejű antropomorf alak - a román hagyományban szláv átvétellel számolhatunk. A kutyafejű istenek és mitikus lények jól ismertek számunkra az antik hagyományból. Elegendő, ha itt csak utalunk az egyiptomi Anubisz istenre, vagy a görög Cerberusra, az alvilág kapujának őrzőjére, akit Heraklész győz le, Hekaté három kutyafejére stb.7 Az antik civilizációk, akárcsak a kora feudális Európa, a keleti puszták kevéssé ismert területeit népesítették be kutyafejű, vagy farkasfejű népekkel. A legkorábbi orosz krónikák — akárcsak az európai tudósítások — gyakran beszámolnak a kutyafejű nomádok támadásairól és rémtetteiről. Alig pár évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyarok ugyanolyan jelzővel illessék a keletről támadó ellenséget, amilyennel korábban a magyarokat illették (kutyafejű tatár). Úgy tűnik, hogy az európai hagyományba a kutyafejű lények meglétét ez a jelenségkör — ti. az ellenséges pogány nomád népek kutyafejjel való elképzelése és bemutatása - közvetítette. A magyarral szomszédságban élő népek közül a kutyafejű lényekről elsősorban a kárpátukránok déli etnikai csoportjainál, valamint a délszlávoknál találunk adatokat. Az előbbieknél elsősorban a népmesekincsben, az utóbbiaknál pedig a hősi epikában, mondákban bukkannak föl apesoglavcy, pjasoglavci.8 Mindkét nép a nomád vagy türk ellenséget vélte kutyafejűnek látni. Amint arra Kratzenbacher Leopold kitűnő monográfiájában rámutatott, az ortodoxoknál a kutyafejű lényekbe vetett hitet Szt. Kristóf tisztelete is táplálta — jóllehet ennek a kultusznak a tudatbeli gyökerei egészen máshonnan erednek.9 Az elmondottakból megoldásnak kínálkozik egy interetnikus átvétel föltételezése. Fényes Elek 1851-ben kiadott Szótáraban az adott településekre vonatkozó 16
