Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Németh István: Fekete csillag

Én most az albán „csapatnak” szurkoltam. Nem azért, mert eleve az albán álláspontot támogatom; nem tudhattam, milyen lesz ez, hiszen még nem is ismertették, mivel a párbeszéd meg sem kezdődött, a képviselők épphogy csak helyet foglaltak az asztalnál, most mutatják be őket. Hat és felen képviselik a „szerb” érdekeket, egy az „albánt”. Bár a „fél”, mint hallani fogjuk, egészebb az egésznél, mert ebben a párbeszédben nem ilyen vagy olyan nemzeti érdekeket képvisel, hanem az általános emberi érdekeket. így is hatszorta erősebb a szerb oldal az albánnál. Ezért állok a „kevesebb”, a „kisebb”, a „gyengébb” oldalára. Éspedig azonnal, mielőtt még bárki megszólalna. Jogom van választani magamnak „csapatot”, ha már nyilvános mérkőzés szemtanújává avattak. És rögtön félni kezdek, féltem a csapatomat. Hatan egy ellen? Szervezési hiba, vagy meghívtak ugyan több albán képviselőt is, de nem jelentek meg? Annál szorongatottabb ennek az egynek a helyzete. Eleve vereségre van ítélve. Annál inkább támogatom én, a néző, rokonszenvemmel.

Ne várja el azonban tőlem az olvasó, hogy támogatom, hogy eleve az albán szeparatizmust támogatom, és elítélem a szerb hegemonizmust. Ezt azért ne várják el tőlem, mert most nem ebben a kérdésben akarok állást foglalni. Csupán egy kicsiny, jelentéktelennek tűnő dologra szeretnék rámutatni.

Arra, hogy a kisebbségit a többség legjobb akarata és szándéka ellenére is kisebbséginek, azaz kevesebbnek veszi. Eleve kevesebbnek.

Épp a legapróbb dolgok árulkodnak erről a legkirívóbb módon. Amikor „csapatom”, az egyszál albán képviselő szót kapott, anyanyelvén kezdett mondókájába. Talán így próbálta „demonstrálni”, hogy egyenrangúak párbeszédéről van szó. Rögtön elnézést kértek azonban tőle, hogy a rendezők nem gondoskodtak fordítóról, s mivel ó, az albán, kiválóan beszéli a szerbet, folytassa ezen a nyelven a fejtegetését. Jó, szólalt meg az albán szerbül; tekintsék jóindulatom jelének, hogy nem az anyanyelvemen, hanem egy idegen nyelven folytatom mondanivalómat.

Gondoltam, fölszisszennek az asztal körül ülők, hogy miért volna itt idegen nyelv a szerb? De nem szisszentek föl, legalábbis hallhatóan nem.

Jómagam viszont hangosan fölszisszentem, nem először, bizonyára ez ügyben nem is utoljára. A többség érzéktelenségén ugyanis. Vagy udvariatlanságán? Vakságról, a többség egyfajta farkasvakságáról van szó? Egy akaratlan, reflexszerű lekezelésről?

A többségen nem csupán az államalkotó népet értem. A többség „vaksága” nemcsak az úgynevezett nemzeti kisebbségek „kezelésében” vagy „lekezelésében” mutatkozik meg; ugyanez a farkasvakság, érzéketlenség vagy éppenséggel fönnhéjázó magatartás megmutatkozik az anyanemzet azon kisebbségben élő csoportjai iránt is, amelyek az anyaország határain kívül rekedtek.

E sorok írójának ezt csak magyar vonatkozásban volt alkalma megfigyelni, elszenvedni.

Nem rukkolok ki a példák lajstromával, csupán a legfrissebb ilyen vonatkozású sérelmemet jegyzem itt le, mondandóm érzékeltetésére.

Meghívást kaptam a Magyarok Világszövetsége III. kongresszusára. Hálás vagyok a meghívásért, jó érzéssel töltött el, hogy a nevem valahol valakinek eszébe jutott, köszönettel tartozom érte. Rögtön, ahogy fölbontottam a tekintélyes borítékot, áttanulmányoztam a kongresszus idejére készült műsort. Ki szerepel, műsorba iktatva, a mi vidékünkről. Örömmel fedeztem föl, hogy a

8