Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Demény János †: Késlekedő „in memóriám” találkozások - kőben,zenében

kint. Lajtha László sokoldalú életművéről van szó. (Kötelező korrektség mondatja velünk, a folklorista zenetudósi pályát akadémiai könyvecskéjében elsőül Berlász Melinda már méltatta, Lajtha cikkeinek gyűjteménye pedig - szintén az ő gondozásában - kiadás előtt áll, talán már meg is jelent.)

Breuer áttekintésében Lajtha valamennyi opuszának virtuóz elemzését, ismertetését találjuk, pontosabban: ezek szabatos elhelyezését az európai zeneművészet kétezer esztendős történetében. Főleg abban a legkifinomultabb régi és új francia zenekultúrában, ahol lélekben-szellemben, néha testi valóságában is - honi történelmi börtönét mégis vállalva — Lajtha vonzó nyugat-európai, párizsi otthonra talált. Ez az otthon Lajtha életének talán legboldogabb időszakában tartós londoni elhelyezkedésig is tágult. Műveinek szórványos hazai, több külföldi, főleg francia adaptációiról káprázatosán sokféle információt olvashatunk, Breuer évtizedes kutatásai során, ahogy ezeket - mint minden magyar vonatkozást - jegyzettömbjeiben rögzítette, hogy az aktuális jelenben életre kelthesse hirtelen. Lajtha illeszkedése az európai műzene tradicionális fegyelmébe — némi expresszionista csapongás után — a fúga művészetével kezdődik, Bach János Sebestyén a nagy vizsgáztató. Valahol korábban azt úja Breuer: „Még csak meg sem érintette a Palestrina-stílus”, ennek azonban később ellentmondani látszik az életmű derekán feltűnő több misekompozíció és a történelmi becsű Mária-himnuszok, ezek egyike Pázmány Péter versére készült alkotás. Francia poéta verseire ír kóruszenét. Charles d’Orléans herceg - Villon kortársa — egyik poémájával a későgótikus németalföldi mesterek polifóniáját idézi fel, keresvén benne a „lángoló” (flamboyant) gótika zenei egyenlegét. A másik poémában a reneszánsz fényei gyulladnak ki, noha Lajtha zenéje sajátosan huszadik századi, modern. Kicsi szeglet ez életművéből ízelítőnek. Az egészre figyelve: az instrumentalista nagymester 1936 és 1961 közt írt kilenc szimfóniáját kell kiemelni, áttekintve ezek együttesét, összefüggéseikben nézve, egyedülállók a magyar zene történetében. Az 1923 és 1953 közt írt tíz vonósnégyes és további sokféle kamaraösszeállítású kompozíció is Breuer jóvoltából rendszerbe sorol és magasabb értelmet nyer. Kiragyognak közülük a hárfás-fuvolás párosítással domináló együttesek, amelyeknek fényjátéka egyedülállóan szép, ezekben a művekben Lajtha a francia zenei szenzualitás Janequintől Ravelig, Couperintől Debussyig ívelő parabolaútján jár. De Lajtha sok minden más is volt, a folklorista kutatóról sem feledkezhetünk el, egész zeneszerzői életművét ez ellenpontozza. „A népzenekutató és a tudományszervező Lajtha László már 1928-tól nemzetközi személyiség volt... az első magyar muzsikus, aki a nemzetközi tudományos élet irányító posztján tevékenykedett; méltán tekinthetjük a hazai zenediplomácia első nagy személyiségének.” A könyvből részletes információkat kaphatunk.

Rettenetes magányban élt itthon, de mégsem volt boldogtalan ember. Példaként említhetjük, olyan két fia élt odakint (Angliában és Amerikában), akiknek érdemes volt készülő vagy éppen elkészült műveiről írni érdekes és terjedelmes beszámolót. És az a sok jóbarát odakint!

Breuer a könyvéhez — teijedelmi okokból a sürgető időben — egyetlen kottapéldát sem fűz. A csodálatos az, hogy a Lajtha-zene a maga vizuális erejében mégis felhangzik itt. Úgy érezzük, ismerjük e kompozíciókat. Halljuk, mielőtt meghallgathatnánk! Olvasván ezt a könyvet, egy jó évtizede megjelent cikkre emlékezünk, amely rámutatott a soha eléggé meg nem ismerhető Bartók és Kodály mellett a szinte teljesen ismeretlenre, Lajtha életművére. (Kárpáti János: A „harmadik mester”: Lajtha László. Élet és Irodalom, 1981. január 10.)

88