Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Demény János †: Késlekedő „in memóriám” találkozások - kőben,zenében
Demény János Késlekedő „in memóriám” találkozások - kőben, zenében KJ zázhúsz évvel ezelőtt, 1873. január 23-án született Lajta Béla, a nagy magyar építész-zseni, aki a honi építőművészetnek az akadémizmusok ingoványából kivezető utat jelölő, a Vigadó épületét tervező Feszi Frigyes és az Iparművészeti Múzeumot tervező Lechner Ödön után legnagyobb lángelméje volt — annak a triásznak betetőzője, akik kötetlen, szabad, „avantgárd” komponálással, ugyanakkor „a paraszti formák világának monumentálissá emelésével” törtek arra, hogy a magyar formanyelvet európai szintű építőművészetben is megteremtsék. Az 1920-ban elhunyt alkotó szellemét, eredetiségét őrzi — többek között — a tízes évek elején épült Rózsavölgyi-ház is, ahol a híres zeneműkiadó boltja működött, és működik folyamatosan, évszázad során ezernyi kottás kiadványaival. Lajta Béla azonban a Kossuth-mauzóleum tervével tűnt fel még a századelőn, Bartók „Kossuth” szimfóniája keletkezésének időszakában, ez időponttól számítjuk küzdelmes életét. Nem sztereotípiásan (túlzott egyszerűsítések iránti kedvtelésből) idéztük Bartókot most, mindössze egy jeles építészettörténész — Vámos Ferenc - lázálmára kell gondolnunk, aki egykor, forradalmas hazai tavasznyílásban, „Lajta Béla és Bartók Béla párhuzamok” felkutatásával, építészet és zene alapproblémáinak sajátos összecsengésével próbálta felidézni mindazt, ami a századelő társadalmi tudatában tetten érhető volt. (Vetítettképes előadás a Magyar Építőművészek Szövetségében 1956. március 9-én.) Ugyancsak Ó, évekkel korábban, a negyvenes évek első felében, a világító Bartók zenéjének varázskörében próbálta elhelyezni a Feszi— Lechner—Lajta építészeti felívelés emlékeit, szerintünk erősen vitatható, mégis imponáló módon alkalmazva az akkor nagyhatású, Szekfű Gyula nevével fémjelzett történetszemlélettel szemben Németh László és Karácsony Sándor autochton magyar elképzelését az építőművészet hazai alapkérdéseinek, például Budapest városfejlesztésének felmérésében. (Vámos Ferenc: Hagyományok a máglyán. Hajlék Könyvtár I., én.) Terjedelmes könyve mellett említsük még a Magyar Építőművészet 1956. évi 2. számában megjelent tanulmányát, amely Lajta Béla halálának 35. évfordulójára készült, és életművéről mindeddig a legátfogóbb rövid összefoglalás. A történelmi idők viharzásában feledésbe merült ez is, mint megannyi más. Szeretnénk azonban most - látszatra különös fordulattal - egy másik évfordulót is felidézni, utóbb kiderül, miért. Több mint száz évvel ezelőtt, 1892. június 30-án született Lajtha László, a nálunk szinte teljesen feledésbe merült jelentékeny zeneszerző, aki 1963. február 16-án bekövetkezett halálakor - és erre csak most ébredünk? — rendkívül eredeti, elképesztően széles skálájú életművet hagyott maga után. A centenáriumra tervezett könyv az esztendő végén meg is jelent, Breuer Jánosnak ez az új kötete: Fejezetek Lajtha Lászlóról (Editio Musica), mindenképpen szenzáció. Az utóbbi időkben több, visszhang nélkül maradt felfedezői kísérlet után vaskos könyv ez, amely egy eddig ismeretlen zeneszerzői pályát is részletezően és felidézően átte87
