Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Alföldy Jenő: A Koszorú levelei (Illyés Gyula: Koszorú)

Nem a műveletlenséget védi a költő, hanem azokat, akik el vannak szakítva a művelődéstől, akik hátrányos helyzetűek, akik már nem tudnak jól magyarul, s még nem tudnak idegenül. Ez nem nyelvvédő vers — ez embervédő vers. Olyan igazságot képvisel több millió magyar oldalán, amely bármely nemzetiségi sorban élő népre, néptöredékre, szórványra érvényes. Illyés tudna beszélni napestig anyanyelve szépségeiről, ecsetelhetné a magyar kifejezések, népdalok, regölők, mesék és balladák plasztikusságát, hajlékonyságát, megjelenítő erejét, klasszikusaink stílusát. Meglette azt is számtalanszor. De most nem esztétája nyelvünknek, hanem szociológusa. A vers záró részében vallomást tesz: ő, a „szólni tudó más nyelveken is”, aki „hű európaiként mondandói miatt figyelemre, bólintásra becsült más népek előtt is”, a „koszorút”, az elismerés jelképét (egyes elemzői szerint a gyász jelvényét) ehhez az „édesanyához”, az anyanyelv lába elé viszi költőként, a nyelv művészeként és tudósaként.

Vannak zavarok a költemény műfaji meghatározása körül. Volt, aki siratóéneknek nevezte, s ezt metaforikus értelemben elfogadhatjuk, hiszen egy haldokló, milliók ajkán végvonaglásait szenvedő nyelvet jelenít meg a vers. Nézetem szerint óda - a visszájáról. Az óda eredetileg az istenek dicsérete, felmagasztaló, imádsá- gos és lelkesült hangnemben. Ez a fenségében megtépázott, romló, halódó nyelv dicsőítése. Csupa negatívum, csupa tagadás jelzi ezt a vers elején: „Fölmagasodni nem bírhatsz”; „Elhagytak szellemeid”. Csupán a romlás ellenére állíthatja: „De lobogsz még, (...) sziszegvén néha a kíntól, többször a béna dühtől, megalázott”. Ezek az ellentétek rapszodikus hatásúvá teszik a művet; jogosnak tetszik a műfaj- elméleti kiegészítés: óda, mely a rapszódiával is rokon. Ha pedig a Ditirambus a nőkhöz műfaji önmeghatározását is figyelembe vesszük, valamint hogy az is csupa tagadásból születő állítás, akkor a ditirambus elnevezés sem jogtalan. A klasszici- záló jelleg - az ókori műfajok fólelevenítése - mindenképpen profánul és tagadóla- gos módon van jelen. Úgy valahogy, mint a kései Picasso eritokus rajzain: az isteni minőség látványosan emberi tagadásaként, a humanizmus teljeként.

Magány

81