Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Alföldy Jenő: A Koszorú levelei (Illyés Gyula: Koszorú)

ádázabb, kegyetlenebb, ugyanakkor lendületesebb, szellemesebb és szarkasztiku- sabb pamfletja van a magyar irodalomnak”. A kölcsönös sértegetés — melyből nem vonta ki magát Rajnis oldalán Révai Miklós, Baróti Szabó oldalán pedig Batsányi és Kazinczy sem — csakugyan tollbáborúvá szélesedett, melynek azonban jobbára csak nyertesei voltak: a magyar verskultúra és a megújítás küszöbén álló magyar nyelv, s általában a bontakozó hazai szellemi élet. A Kisebbségben-vita sajnálatosan kilépett az irodalom és a prozódia medréből — ideológiai és politikai árterülete ismeretes; erre nem kívánok kitérni. A forrásvidék azonban, melyről Illyés is szavakat, fordulatokat gyűjtött, s amelyre itt-ott utal versében, azért fontos számunkra, mert a nyelvvédelem hagyománykörébe tartozik.

A Koszorú-ban mégsem a Kosztolányi-követő nyelvvédelmező beszél Illyésből, aki kötetnyi cikket írt anyanyelvűnkről, a „nemzetében élő nyelvről” és a „nyelvében élő nemzetről”, aki versben ostorozta az „eljár az idő” táncdal-szövegben éktelenkedő pongyolaságát, aki gúnyos epigrammát szentelt a „sor kerül rá” fordulat-ficamának, szörnyűlködve szúrta tollára a „vizsgálat tárgyává teszi”-t és társait. Nem is arról az Illyésről beszélek most, aki tudós nyelvtörténészhez és összehasonlító nyelvészhez méltón írt nyelvrokonainkról, nyelvesztétaként a gyerekkorból hozott tájnyelvi ismereteiről, a magyaros ejtésről, hangkészletünk hangulati hatásáról, a költői nyelvről. A Koszorú a nyelv mindennapi használói felől, az emberek oldaláról szemléli a magyar beszédet. Nem az irodalom, nem a nyelvújítók, nem a nyelvőrök, nem az ortológusok és neológusok, nem a tudósok, nem a stiliszták, még csak nem is az írók és költők felől nézi az anyanyelvet. A Ditiram- bus a nőkhöz szavaival mondva: „Nem amik állják az időt!” S ugyancsak a vers szavaival folytatva: „Hanem a törékenyek s engedők”, „A tettük után nyomban eltűnők” felől. Csupa névtelen, esendő, szenvedő, bújdosó, hazájából elűzött vagy saját hazájában is hontalan ember nyelveként mutatja nyelvünket. A Puszták népé-ben mondja el, mit érzett, amikor városba került nagyobbacska iskolásként megszégyenítette őt a számtantanárja, dunántúliasan ejtett nyílt „e” hangjaiért. A versben így jön elő ez az egész életre szóló emléke: „tanár-kigúnyolta diák”. És előjönnek a demokrata észjárásának törvénye szerint mind, akikért forradalmárnak vallotta magát: felbukkan az összeszidott panaszos, a hivatalnokok-unta mamácska, jönnek a csomaghordók, alkalmi favágók, a nyelvvizsgát se megállít prolik, a kisebbségi sorban élő magyarok, a kassai zugárus, a bukaresti cselédlány, a bejrúti prostituált — mindazok, akik talán már törve beszélik, hibásan — „műveletlenül” - ejtik vagy írják a magyart, akik talán épp most felejtik el anyanyelvűket. Ez már nem nyelvészet; a Szellem és erőszak tárgykörébe tartozik.

Milyen az a nyelv, amely meg sem szólal, mert „A ne szólj szám, nem fáj fejem” bölcsességét követi? A félelem, az óvatosság, a néma tiltakozás, a néma cáfolat és káromkodás nyelve. Milyen lehet „az ifjú főnök előtt habogó veterán nyelve”? Nem a rutinos érvelés nyelve, nem a divatos szlengeké, nem a fölényes kioktatás és az idegenből átvett divatszók nyelve. Hanem a faluról hozott, szégyellt parasztos szavaké, az egyszerű kifejezéseké. Milyen lehet a „bejrúti prostituált szüle-hívó nyelve”? Az ösztönök mélyéről feltörő sikolyé, kétségbeesett rémületé. És milyen az, amelyről így beszél a költő: „a rendőrőrsön azonnal fölpofozott gyanúsított mélyebbről fakadó tanúságtétele, mint Lutheré”? Jajszó ez is, tán nem is artikulált. Azok nyelve tehát, akiknek sorsa a nyelv, s nem a „művészete”, költői, szónoki vagy tudományos önkifejező, hogy ne mondjam, „önmegvalósító” eszköze. Azoké, akik rá vannak utalva. Akik nem „teremtik”, nem „csinosítják” vagy „művelik” a nyelvet, hanem élik, jóllehet csúnyán, netalán „magyartalanul” beszélik, idegenbe szakadva, anyanyelvi iskolák, tanítók és könyvek nélkül, ahogyan környezetüktől készen kapták.

80