Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Gáll Ernő: Utóvédben (Feljegyzések a Korunk szerkesztéséről a nyolcvanas évek elején)

ság. Régi emlékek kísértenek, egy olyan gyakorlaté, amelyet már túlhaladottnak hittünk. Az involúció a hetvenes évek elején kezdődött az ún. „mini-kultúrforrada- lommal”, de hosszabb időn át még maradt bizonyos játékterünk. Most viszont a romlás folyamata felgyorsult, s általános távlatvesztést idézett elő. A sok baj között is dolgozom az új könyvön, de a körülmények nem a legösztönzőbbek.

Ilyen viszonyok között kell a novemberi, Kós Károlynak szentelt, s a decemberi számot (65 év Nagy-Románia megszületése óta) előkészíteni. A Kós-centenárium egyrészt szervesen beilleszkedhet a transzilvanizmus, G. G. körüli vitákba, másrészt máris látható, hogy komoly akadályokba ütközünk. Teljesen érthetetlen és önkényes módon kivették a lapból a Fábián Ernő új könyvére való hivatkozásokat, azzal a megjegyzéssel, hogy „ünnep előtt ez a könyv nem említhető”, hiszen elmarasztalja Gaál Gábort. Egyidejűleg — post mortem — feljelentették Kost, aki 1941-ben a kolozsvári Ellenzék-ben a bécsi döntést magasztaló cikket közölt. Meglátjuk, mi lesz mindezeknek a következménye a Korunk novemberi számárnak viszonylatában. Nem kisebb gond előzi meg a decemberi, évfordulós számot sem, hiszen az együttélés és ideológiája mélypontján kell öszeállítani, mégpedig úgy, hogy Isten és császár is megkapja benne a magáét. A magam részéről Balcescut, az eszményi ébresztőt, a néptestvériség apostolát készülök felidézni.

A jövedelmezőség továbbra is Damoklesz-kardként lebeg a fejünk felett. Képtelenség elérni, de e megvalósíthatatlan feladat szempontjából sem volt haszontalan, hogy Nagy Györggyel, Balázs Sándorral és Beke Györggyel tanácskoztam, és

— érzésem szerint — megsziláirdítottam velük a kapcsolatot.

szeptember 18.

Tegnap nyomták ki, de még nincs a piacon az augusztusi szám. Mint előrelátható volt, gyengécskének sikeredett, de a szeptemberi összeállítás jobbnak ígérkezik.

Ceausescu máris vészjósló légkört teremtett, mangáliai beszédét, amely az eszmei terror újabb szakaszát nyitotta meg, most mindenütt feldolgozzák. Ez a Kolozs-megyei pártbizottságnál is lezajlott, a gyűlés végén pedig felolvasták a nyáron nálunk is járt központi brigád konklúzióit. A Korunk-ot is — mint várható volt — elmarasztalták, ám ez a szöveg szöges ellentétben van azzal, amit akkor nekünk mondtak. Ezt szóvá is tettem, a propaganda-titkár viszont azt felelte, hogy még örülhetek ennek a változatnak, mert az igazi verdiktum sokkal keményebb volt. Mit lehetett erre válaszolni? Egyébként őt is nagyon elővették „mangáliai szellemben”, s ennek hatása alatt az eddiginél sokkal éberebb és harciasabb. De nem rosszindulatú.

Akció bontakozott ki az egyetemen működő magyar csoportok megmentéséért. Balogh Edgár és Demeter János a felsőbb hatóságokhoz fordult; Vlad Ion, a rektor korrektül viselkedett. Összehozta őket a minisztérium potentátjaival, de ez még semmire sem biztosíték. Pascu is támogatja a magyar nyelvű történelemoktatás folytatását. Ezek a kezdeményezések — a magyar zeneiskola megvédésével együtt

— azt mutatják, hogy erélyesebb fellépéssel még mindig el lehet valamit érni.

Közben az egész kurzus egyre deprimál óbb. A legújabb merénylet és botrány egy

Barbu Zaharia nevű zugírónak Ademenirea (Csábítás) című, a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál megjelent könyve, amely a Lancranjan-féle szellemben tárgyalja az 1944-es észak-erdélyi eseményeket.

75