Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Gáll Ernő: Utóvédben (Feljegyzések a Korunk szerkesztéséről a nyolcvanas évek elején)
május 10. A napokban lett vége (ideiglenesen) az új árral s a létszámmal kapcsolatos, feszültségekkel telített, rendkívül nehéz szakasznak. Az ár: 12 lei, a létszám is: 12, tehát senkit sem kell utcára tenni. A példányszám felső határa: 4500, de most csak négyezret nyomunk. Ebből több mint 2000 példány Magyarországra megy. De mi lesz, ha Florescu beváltja fenyegetését, s csak önköltségen (31 lei) engedélyezi a kivitelt? A másik csapás: levágták a külföldi tiszteletpéldányokat, s így „hírünk a nagyvilágban” ezentúl csak egyéni pénzekből lehet némiképp fenntartható. Sajnos, legalábbis eddig, a szerkesztőség nehézkesen reagál a fokozott lapteijesztési tevékenység igényére. Mintha nem egyéni létérdekükről is lenne szó... Ha a jövedelmezőség elérésére irányuló akció lezárulása némi nyugalmat hozott, a Lancranjan-könyv megjelenése, s mindaz, ami körülötte felszínre került, szörnyű izgalmakat váltott ki. Leverő minden: maga a tény, hogy legfelsőbb ösztönzésre, rövid idő alatt, más magyarellenes és antiszemita megnyilvánulásokkal együtt, ez a förmedvény napvilágot láthatott, s ezt az ajnározó hírverés, a kolozsvári pártaktivistáknak történt beajánlása, a Méliusz-féle cáfolat közlésének elszabotá- lása, a Domokos Géza és a Kriterion elleni támadások követték. Nem kevésbé leverő a tiltakozások gyér száma, az atomizáltság, a román értelmiség hallgatása, az autogén-tréning alkalmazói elleni hecc-kampány. Mindez az ötvenes évek legrosszabb emlékeit eleveníti fel. Voltak pozitív mozzanatok is: Bugnariu nagyszerű egyetemi előadása az antifa- sizmusról, míg a lap szempontjából a Bolyai-díj kiosztása volt sikeresnek tekinthető. Egyénileg kedvező esemény volt, hogy a Valóság 4. számában megjelent a Tóth Pál Péterrel készített interjúm, a Magvető Kiadó pedig elhatározta, hogy kiadja könyvemet. július 27. Lassacskán eltelik a nyár, amely — a baljós előjelekkel ellentétben — viszonylag nyugodt heteket hozott. Meghatározó volt természetesen a kultúrkongresszus, amely a júniusi plenáris szellemében nem indított el valamilyen új „kultúrforra- dalmat”. Nem tudni, milyen erők léptek működésbe, kik kerekedtek fölül, de tény, hogy a nacionalista-antiszemita offenzíva nem zárult áttörő sikerrel. Kiváltotta viszont az első csoportos tiltakozásokat, s ez rendkívül fontos nóvumot jelent. A magam „egyéni” frontján bátorító volt, hogy Radu Ioanidnak sikerült megvédenie doktori disszertációját a román fasizmus ideológiájáról, amelyet én irányítottam. A Bugnariu-féle előadás után ez is egy fasizmusellenes egyetemi megnyilvánulás volt, de - sajnos - kis közönség előtt. Állást foglalt viszont Jorgu Jordan akadémikus, Bugnariu, aki levelező tag, és Valter Roman. Egy hétre rá azonban, Eugen Barbu lapjában, a nacionalisták egyik orgánumában már megtámadták Radut, mert azt merte állítani, hogy volt román fasizmus és tömegalappal is rendelkezett. A „gang” tehát hatékonyan működik, miközben a Lancranjan-féle uszítás semmilyen komoly elutasításban nem részesült. Rácz Győző egy hónapig a klinikán volt súlyos depresszióval, ami az adott körülmények között a lehető legrosszabbkor jött, s tovább bonyolítja az amúgy is komplikált helyzetet, kettőnk romló viszonyát. Mi lesz ebből? Megjelent az 1982-es évkönyv Metamorpho&ys Transylvaniae — kissé pretenció- zus — címmel, de szerencsére néhány jó valóságfelmérést tartalmaz. A fülszövegen jeleztem, hogy a 25 évvel ezelőtt elvetett magból, igaz későn, de biztató termést 72
