Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Gáll Ernő: Utóvédben (Feljegyzések a Korunk szerkesztéséről a nyolcvanas évek elején)

lis szemlélet térhódítása, a sajátos értékeket fumigáló irányzat lassú eluralkodása pedig nagyon aggaszt.

Megjelent egyébként Az erkölcs dilemmái című esszégyűjteményem a Dacia Könyvkiadónál. Még nem fogyott el, s ez nem csoda, hiszen mostanság nem ez a problematika foglalkoztatja elsősorban az embereket. Nem tudom, milyen fogadtatásban részesül majd, főként a fiatalok részéről. Lesz-e visszhangja? A magam részéről — mindenképpen — lezártam vele egy szakaszt, amely után sokkal kritikusabban és szkeptikusabban kell megnyilvánulnom. A napokban neki ülök a keleteurópai értelmiségről szóló új könyvnek. Egyik lehetséges címváltozata: „Ébresztők és mandarinok...”

Nemrég olvastam el Molnár Guszti újabb cikkét, s ez Tóth Sándor és Székely János vitájához kapcsolódva, rám is vonatkozik. Továbbviszi - a Szász Jánossal együtt kezdett - reflexióinkat az ötvenes évekről. Molnár — noha nem fejti ki explicit módon — nem tartja kielégítőnek önvizsgálatunkat, mert bármiféle marxizmust és szocializmust elutasít. Ez a tagadás a hatvanöt esztendős történelmi tapasztalatok alapján érthető, még ha ebben az egyértelmű negációban Guszti nem sok türelemről tanúskodó felfogása nyilvánul is meg. Az írást mégis hasznosnak tartom, mert — többek között — Tóth Sándort is figyelmezteti a G. G.-vel kapcsolatos szinte kritikátlan álláspontjának tarthatatlanságára. Ugyanakkor Molnár Gusztira szintén jellemzőnek kell tekinteni, hogy - a pluralizmusra való állandó hivatkozások után - mit fogad el (a történelmiségre is figyelmezve) G. G. korabeli legjobb teljesítményéből?

A Molnár-féle cikk élményét mostani olvasmányaim és meditációim erősítik fel. Lev Kopelev, Milovan Gyilász, Manes Sperber könyveit átböngészve, még nyugtalanítóbban kell azzal a kérdéssel szembesülnöm, hogy ifjúkori elköteleződésemből, s a választott értékekből mi maradt érvényes? A választ nagyon nehezen találhatom meg, de az máris nyilvánvaló, hogy Auschwitz, a Gulág és Hirosima után gyakorlatilag alig vannak olyanok, akik teljesen ártatlannak érezhetik magukat. Noha a társadalmi igazság, a néptestvériség, a szociális és nemzeti szabadság eszményei nyilván továbbra is vonzóak, elfogadásuk nem igazolhat — visszamenő hatállyal is — mindent és mindenkit. Éppen ezért, számomra egyelőre nem marad más, mint - az önigazolás kísérlete nélkül folytatott - további önvizsgálat, s a tanulságok levonása.

Apropó tanulás, tanulságok levonása. Manes Sperber múltidézése újból és drámai módon tudatosította bennem, hogy a szélsőbaloldali értelmiségiek legjobbjai is féltek a tényéktől. Nem akartak a múltból tanulni, szemet húnytak vészjósló tünetek fölött. Ezt annak idején, a fasizmus győzelmes előretörésének éveiben magam is tapasztalhattam. A hit, a tan követelményei erősebbnek bizonyultak, mint a valóság, s a tárgyilagos megismerés adatai.

Visszatérve Molnár Guszti cikkére, ha másokban is hasonló gondolatmeneteket serkentett, „képrombolása” termékenyítő volt.

1982. január 12-13.

Az új év a szerkesztőség munkájában nehezen indul. A decemberi szám még mindig nincs a piacon, az új árat sem ismeijük, s az előfizetések sem kezdődhettek meg kellő lendülettel. Herédinek — sajnos —, rosszak az idegei, gyakran kiborul.

A plenáris előtt bizonytalan a légkör, a kilátások sem biztatóak. Állandósult a „túltermelés”, sokkal több anyagot szedetünk ki, mint amennyi a lapba befér, s ez a helyzet állandó idegfeszültséggel jár, súrlódásokat, konfliktusokat okoz. Ebben a hangulatban minden törekvés és tervezgetés feleslegesnek tűnik. A küszöbön álló

69