Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - A. Gergely András: Értéktudat és történelem (Kiskunhalas a társadalmi tér-időben)
számadó juhászok is, akik nemegyszer a hiányzó jószágot a betyárok segítségével „szőrözték” vissza. Az 1860-as években már éppen a határrendezés, illetve az 1863-as nagy aszály, majd fagyás, nagy éhezés és békétlenség miatt alapvetően megváltozott: ahogyan a végvári vitézek vagy a kóborló hajdúk ellen, úgy a betyárok köztörvényes bűnei ellen is szervezett akciókkal védekeztek, úton- állóként el is bántak velük, nemegyszer az önkényesség határán is túl. De az életveszélyes, rablógyilkosságra hajlamos útonállást is inkább pártolták a halasiak, mint Ráday Gedeon hírhedt kínzásait, pofozógépét, szöges bölcsőjét a szegedi börtönben, úgyhogy Halason külön rendőrbiztos ült, aki csak a huszadik század elejére tudta úgy-ahogy kiűzni a betyárokat. (Nagy Czirok László: Betyárélet a Kiskunságon. Magvető, 1965.) Alapvetően a mezővárosi, parasztpolgári mentalitás és értékrend hagyományainak, szokásnormáinak, jogérzékelésének jelei ezek, bármily szűk jelentésben is értelmezzük őket. Amíg másutt hírhedten kemény értékhierarchia uralkodik, amíg a szokások és a viselkedés a mindennapi élet szabályaiban is osztályhelyzet szerinti távolságtartást parancsoltak a feudális magyarországi viszonyok között, addig a mezővárosi gazdák (nemcsak Halasról, hanem az egész Kiskunságból) a XVI. század óta külföldi egyetemekre próbálják küldeni fiaikat, debreceni vagy pataki kollégiumokban neveltetik őket, s a házon belül, a családban is kulturált emberközi kapcsolatokat alakítanak ki. A családhistória kutatói mutatták ki, hogy a közepes nagyságú mezővárosokban sokkal inkább megmaradt az a városi szerkezet és háztípus, melyben nincs elkülönített helye a cselédnek, hanem a nyugati típusú „civitas”-okkal ellentétben a házközösséget mint nagycsalád lakhelyét fogták föl, és nem alakult ki a „bentlakóhoz” hasonló eltartott vagy szolgai státus. Igaz, hogy a falusi házban a gazda és a bentlakó közötti munkamegosztás is funkcionális közösséget hoz létre, de a mezővárosi gazda hagyja a bentlakóját fokozatosan integrálódni, fölemelkedni, önállósodni, s szinte önálló bérlőként kezeli (Michale Mitterauer: Családnagyság, családtípusok, családciklus. Világtörténet, 1979/4. 38—70. p.). A XVI. század óta persze jócskán átalakult a gazdálkodás, és eltérő lett a domináns mezőgazdasági, illetve domináns ipari termelési módok társadalmi környezete is. Meg kell hagyni, hogy bár Halason a belterület szűk terei már a XVIII. század második felében nyomasztóak voltak, s ez kihatott a családok tanyára településére is, de ezt a hatóság is tiltotta, a gondolkodással és életmóddal sem volt összhangban, ezért szinte zárványszerűen megmaradt a régi Tabán, ahol a parasztkultúra hagyománya néhány százéves volt, s a szálláskertek gazdaházain tűnik fel inkább a nagyobb, többosztatú ház, a copf stílus és a klasszicizmus, később az eklektika számos formája (Tálasi, i.m. 94—95. p.; Imré- nyi-Szabó Imre: Öreg udvarházak, régi kúriák és parasztházak..., Pest-Pilis-Solt- Kiskun Vármegye Népművelési Bizottsága, én. 172 p.). Az új lakótér azonban sosem nyújt fölmentést az életvitel normái alól: jogszokás szabályozza, hogy aki nyári munkája idején „külföldre” távozik, vagyis lakhelyét, illetve munkahelyét elhagyja, az oda vissza nem térhet, teleljen ott, ahol nyaralt... (Tálasi, i. m. 68. p.). Az életmód és életminőség ellenőre nemcsak a választott tanács, hanem vele közel egyenértékű jogon a reformátusok presbitériuma is. Fennmaradt egy ítélet a XVIII. század közepéről, mely szerint ünneprontásért és botránykoztatásért 15 pálcára büntettek egy négyökrös gazdát, aki vasárnap délután két órakor vitte búzáját őröltetni. Időben ugyanekkor történt, hogy a Nemes Magisztrátus „idves- séges kormányzása megsértésének” minősítette, hogy egy násznagy felelőtlenül kevés információval bírt a házasuló személyekről, mégis felelősséget vállalt, s elősegített egy törvénytelen összeadást... 65
