Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - A. Gergely András: Értéktudat és történelem (Kiskunhalas a társadalmi tér-időben)
nak, a társadalmi csoportoknak valamiféle rendje. Az embereket „társadalmi egységként” számbavevő szemlélet éppen a magatartásokra, a közösségi kapcsolatokra, hierarchiákra, kommunikációs lehetőségekre nem tud már figyelmet szentelni, ha energiája kimerül a betelepítések, térnövelések, monumentalitások halmozásában. A várost, mint emberi magatartások egységét csak az őket szolgáló eszköztárral, instrumentumokkal együtt szabad felfogni: templom játszótér, iskola, iroda és fasor nélkül csupán makett egy város, és hogy milyen is egy város, azt magatartások, gondolkodások, kapcsolatok adják végső soron. A város termelő- funkciói pedig társadalmi, és nem pénzügyi vagy telekügyi kérdések, ezért ezek vizsgálatát is a társadalmi és történeti helyzeteknél kell kezdeni. (Erdei: Magyar Város, i.m. 19-76. p.) A városi lakosság a 11—15. században alig számított többnek, mint hosszú és többnyire kövezett utca mellett lakó, más fennhatóság alá tartozó jobbágynak. Az egyház szabadosságot és erős ellenséget látott a városokban, a telepített kereskedők miatt az ország lakói is idegenkedtek tőlük. A paraszti-mezővárosi fejlődés volt az, amely a városokat egy nyugati mintájú, de elakadt fejlődési pontról sikeresen továbblendítette a gyarapodás felé: a marha- és borkivitelben érdekelt városi polgárok, később a gabonát is értékesítő gazdapolgárok tőkéjüket már úgy forgatták meg, hogy legelőket, pusztákat béreltek. A 18. században eladott Jászkunságot az invalidusok jász és palóc katolikus telepesekkel kívánták megtölteni, hogy pusztabérletek helyett adózó-fizető jobbágy községeket birtokolhassanak inkább. 1719-ben a Lovagrend szintén palócokat telepít le a török foldúlta Dorozsma helyén, melyet Szeged polgárai haszonélveztek, mint bérbe adható pusztát. A Kunság (s intézményei között is a halasi polgárság képviselete) közel húsz évig pereskedik a dorozsmai puszta tulajdonáért, mígnem 1737-ben a Királyi Tábla a Kunságnak ítéli. A piac-központú és főleg kereskedelmi haszonra dolgozó kunsági települések között nem Halas az egyetlen, ahol a tanyák és pusztabérletek rendszere azért válik be, mert a tanyás megoldással nemcsak a városban lakók nagytömegű együttléte oldódik meg, s nemcsak a belváros városiasodik, hanem a határnak is mind nagyobb darabja kerülhet megművelés alá. Voltaképpen az biztosította leginkább a városiasságot, hogy a mezei termelés és állattartás sosem került be a város belterületére, s a lakás, a szórakozás, a közösségi kapcsolatok és a háziipari kultúrák centruma lett a központ, együtt az igazgatással, az iparokkal, a forgalommal és üzleti élettel. Jellemző, hogy a parasztmozgalmak mindig falusi follángolások voltak, mindaddig, amíg céljuk a parasztság tűrhetetlen állapotának enyhítése volt - mihelyst azonban a paraszti státus emelését követelte egy mozgalom, rögvest a város eszméjéhez kapcsolódott, s elvárásai közt magát a várost, a városiasságot is benyújtotta. A mezővárosok tehát annak a paraszti törekvésnek köszönhetik városiasságu- kat, hogy megmaradtak a XX. századig a parasztság városainak. Kiváltságos, rátarti, s a redempcióban lelkileg is, jogilag is megerősödő közösségek voltak ezek, és pusztabérleteik rendszere jelentős extenzív állattartást tett lehetővé, részben ennek céljával alkalmazták a szálláskertes településrendszert is. Később a gabonatermesztés mellett már az intenzívebb növénytermesztés, a kertkultúra is erősítette a tanyás fejlődést, segített benépesíteni a korábbi szántóterületeken kívül eső állattartó pusztákat, s szerepe volt a futóhomok megkötésének fontosságában, valamint a belvizek lecsapolásában is. A Három Város, vagyis Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd mellett, melyek csak kevéssé pusztultak el a török időben, a református törzsök lakosságú Halas, és az 1743-ban újratelepített, katolikus jászokból benépesített Félegyháza, valamint Kunszentmiklós (a legősibb kun telepek egyike) alkotta azt a jellegzetes kunsági mezővárosi paraszttársadalmat, melynek 63
