Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - A. Gergely András: Értéktudat és történelem (Kiskunhalas a társadalmi tér-időben)

A földmegváltás minden látszat ellenére nem elsősorban, és nem lényegileg a személyes meggazdagodás, az egyenlőtlenségek fokozódása folyamatát idézte elő. A birtokolt föld ugyanis csak annyit ért, amennyit a közösséggel való együttműködésben használni tudott. Háromnyomásos gazdálkodást ki-ki egyedül is gyöngébben folytat, mint közösen, jobban is forognak, teremnek a földek így. A legelő- és termőterületek rotációja egyben a vagyont is védi: nem tapossa le a jószág a termőt, de trágyázza a legelőt. A birtokügyeket a város intézte, a községi vagyon kezelője a városgazda volt. Halason a törzsökös redemptusok és neoredemptusok mellett a colonusok voltak, többnyire olyanok, akik elszegényedett redemptusoktól földet vettek legalább 25 Ft értékben, s akiknek földje halálukkor nem volt örökíthető, utódaik már irredemptusok voltaik elő- és haszonvételi jogok nélkül, és fűbért fizettek állataik után. A közönséges inquilinusok, zsellérek lehettek napszámosok, iparosok, betyárok, szolgák, ridegpásztorok is, őket is irredemptusnak tartották. A lelkészek, tanítók, postások redempciós földet kaphattak az ezzel járó jogélvezettel együtt.

Mentalitástörténet és városhistória

Erdei Ferenc fogalmazta meg a Magyar város-ban, hogy a kun városok nem úgy őrizték meg a folytonosságot, hogy sohasem pusztultak el, hanem úgy, hogy mindig ugyanaz a nép és ugyanaz a városszerkezet éledt föl. (Akadémiai, 1974. 64. p.). A belső szállások a kertes városoknál és a kunvárosoknál, az állattenyésztés túlnyomó vagy kizárólagos foglalkozás lévén, koncentrikus szerkezetű városformát alakított ki, szinte erődítményszerűen. Ezek a települések a török után csak akkor lettek városok, ha azelőtt is azok voltak, s ha szántóföldi tanyát tudtak kialakítani. A veteményes- vagy gyümölcsöskerteket a város szélén, de még a legelők előtt találjuk, a települések központjában pedig a közintézmények, a templomok vannak a legtöbb mezővárosban. (Erdei, u.o. 73—77. p.). A város esetében sohasem az a lényegbeli kérdés, hogy belső tagozódásában, illetve vidékével összehasonlítva mennyi a magas, többemeletes házak aránya, hanem az, hogy milyen társadalmi szervezőszerepet tölt be egy-egy része. A lakótelep önmagában még nem város, és minden városnál csak a kezdeti fejlődésszakaszban történik meg, hogy termelőfunkciói háttérbe szorítják a lakófunkciókat, tehát a város eredeti jellegét csak a legritkább esetben tudják megváltoztatni a beköltöztetett ipari funkciók. Túlságosan gyökeret vert már az a szemlélet, amely a nyugati várostípust tekinti ideálnak, s mereven elválasztja magát őstermelő vidékétől. Jól látszik ez Halason a temető helyére tervezett lakótelep, meg a lakóhelyekre beékelt ipartelepítés őrületében is. A várost a társadalom kiemelt szigeteként, termelőfunkciói magasra emelésével dicsőíteni gyökértelen, ésszerűtlen megoldás. (Ván Lajos, 1985)

Ha az ipari létszámok növelésével, ipartelepítéssel valódi városokat lehetne létrehozni, akkor manapság Romániában már valóban 700-800 város lenne, melynek terve másfél évtizede már elkészült. Ez a szemléletmód, mely az őstermelő és az ipari létszám arányában mutatja ki önnön fejlődését, még eltekint attól, hogy ezt a mintát a Nyugat városai a szolgáltatásokkal megnövelt funkciók révén régóta meghaladták. A város nem emberek vagy intézmények, gépek vagy épületek tömegéből áll, hanem területi-társadalmi egységekből. Nem kisebb-nagyobb embertömegek teszik várossá, hanem a harmonikus és kiegészítő magatartások62