Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

vagy: medvebőrös „banditát”, ha sajnálja a fenyők tetejéből géppisztolygolyóval „leszedett”, kitömésre ítélt, gyanútlan mókust. „Semmi sincs benne, az égvilágon semmi!” A partizánok felé fordult: Hegygerincen, sziklataréjon / áll a bandita, / zsupsz!, elcsúszik egy banánhéjon, / fején bóbita. / Ugrik a baka, fegyvert szegez: / Pénzt vagy életet, / mert, ha nem, már is átlyukasztom / puklis fejedet! Jani erős kényszert érzett, hogy röhögtében a terasz fehér kőzúzajékára vetődjék. Persze, ilyesmit nem tehetett, hát hirtelen kanyarral Mihail Solohov főművéhez, a Csendes Donhoz került. („Éretlen vackorként, fanyar, sőt vad, rőtmuszkás ízével / torkunkon akadt a Don-kanyar.”) De komolyan, a román nyelven olvasott Csendes Don szerzőjéről olyasmit regélnek az elő- vagy utószóban, hogy huszonnégyéves korában jelentette meg” az első kötetet. Az is lehet: az első két kötetet. Mindegy. Ez azt jelenti, hogy Solohovnak már huszonkétévesen készen kellett lennie a kézirattal. És milyen kézirattal! Jani a huszonkettedik évét tapossa, de úgy érzékeli: vizes tapló az esze, csiholhatja szakadásig; nem fog tüzet. Nem! Az egyszerű falevél („Mégis jó valamire a Márki-féle fotoszintézis!”) leírását sem merné garantálni. Hülyülni viszont tud: Kecske merkerész: O, hol valál / levél, mikor jött az éhhalál? Ésküszik: meg fog komolyodni. Az az elő-utószó félénken olyasmi húrokat penget, hogy Mihail Solohovot könyve első köteteinek kinyomtatását követően egyes reakciós, ellenforradalmiságra hajlamos kortársak, önjelölt recenzensek, mondjuk ki bátran, lopással vádolták. Jaj! A kommunizmus eme világraszóló íróját, Grigorij Melehov megteremtőjét! „Irgalom atyja, ne hagyj el!” Arra a gondolatra, hogy Grigorij Melehov ismerete nélkül „halványlila gőze” sem lehetne a „fehér ellenforradalmárokról”, Janinak hideg veríték lepte el a hátát. Milyen elesett, milyen tudatlan lenne!” Azért..., vakarta meg Jani tétován a tarkóját, hogy ábrázolhatta Solohov, a terményrekviráló, padlásokat lesöp- rő, néhány falusi elemi osztályt végzettjoolsevik suhanc olyan magabiztosan és belülről a fehérek táborát, lelkivilágát? O se most jött le a falvédőről, (megint ez a suta fordulat!), de számára az úri osztály ködös messzeségben lebeg; ha valaki újhagymát eszik libazsíros, fehér búzakenyérrel, hasábokra vágott sült burgonyát fal késhegyre tűzött vajszilánkkal, mustáros hidegfelvágottat töm magába, akkor megvetésre érdemes kizsákmányoló, vérszopó, osztályellenség, az iperializ- mus ügynöke. Egyre jobb lett a hangulata; akadálytalanul ölte a csúfság. Sztálin generalisszimuszt idézte meg, a Kremlben, Lenin mellénytépő szobra alatt, pipája szárával különféle „elvtársakat” „szúrt” mellbe. így avatta naggyá, halhatatlanná a neki tetsző írókat, költőket, a lélek mérnökeit. A sor elején Makszim Gorkij állt, mellette Majakovszkij, aztán Solohov, Paszternák. Kezük tapisba merevedve, szemük a Vezéren, fejük fölött sarló-kalapácsos, vérszín lobogók. A szolgálatból szabadulva az őrsön Janit barátja, Chila Gábor levele várta. Ha te Pusztai vagy, én Kutas leszek, írta Gabi felhevülten. A pusztából nem hiányozhat a gémeskút. Jani ruhástól, bakancsostól ágyára heveredett, kezét a mellén összekulcsolta. „Gabi még mindig a régi. Valakinek erőnek erejével lennie kell; ha nem Petőfinek, akkor Kutasnak.” Benézett a hálóba az apai, vörös Dirlea. Lerövidült a katonaság, szólt tizedesi tárgyilagossággal. Gyere a klubba. A szűkös helyiségben már ott voltak az újságok (Scinteia, Romania Libera, Scinteia Tineretului, Előre), és bennük a rendelet: a tengerészeinél és a határőrségnél a katonáskodást négy évről három évre, a többi fegyvernemnél piedig három évről két évre csökkentették. Szüret!, mondta Jani. Éljen a haza, mehetünk haza.

28