Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

rogyadozó térdekkel sietett, azaz: botorkált az őrsre. Elintézted a nyanyát?, kérdezte a hórihorgas, vörös Dirlea. El. Akkor gyerünk. Az alsó villa teraszára vezette, magára hagyta. Erős szél fújt, a fenyők veszettül zúgtak. Jani lehuppant a körlócára szusszanni, „egy percre”. Arra riadt, katonabakancsok ropogtatják az őrstől hozzá vezető ösvény kőzúzalékát. Felpattant. Állj, ki vagy? Jelszót!, kiáltotta a szabályzatnak megfelelően. Az oltyán szakaszvezető fur- csállkodva bámult rá; Jani esetében nem értette ezt a buzgóságot. Nem szólt, némán „csapta” be Janit a sorba. Jani ágyában újra álmatlansággal küszködött. Forgolódott. Különben roppant büszke volt esti teljesítményére; sikeresen vizsgázott: férfi, nem holmi málészájú, pápáláptye (tejpapáló), ahogy a román mondja. Sorra vette szanitéc-feladatait; kinek jár injekció, kinek köpö- lyözés. Az őrsön nemi beteget nem tartanak, „Máriám, ha Annuska!...” Indulatosan elhesegette tolakodó gondolatát. Az utóbbi időben civilek is fordultak hozzá. Egy hathónapos leánykának és egy öregasszonynak adott injekciókat. A vénasszonyról kiderült: tífuszos, mire a felcser-alhadnagy hüledezve leterem- tézte. Megtiltom, hogy ezután!... Én csak az ön engedélyével, ösztönzésére..., tiltakozott lagymatag-udvariasan Jani. Rendben, mondta a felcser, feledjük el. Valamennyien védőoltást kaptak. A Jani gondolatai nem a védőoltás, hanem Annuska körül keringtek. Annuska este tíz óra körül a menedékház konyhájában fogadta. Pokrócot terített a betonra, lenge, rózsás pongyoláját puha fogású bokájához rogyasztotta, térdre ereszkedett, előre dőlt, két, mosogatástól, mosástól kifehéredett, egyébként bórkeményedéses tenyerére támaszkodott és barna, hálától bepárásodott szemét, mint fejés előtt a sózott, korpával meghintett répáját váró tehén, Jani felé fordította. Jani fogékony, ugyanakkor hálás tanítvány volt, igyekezett a legtöbbet adni. Annuska ezt kellően méltányolta is; ki-kirúgott, rázta, riszálta a farát, tolatott, homlokát a pokróchoz fente, pongyoláját a szájába tömögette. A kimenőként kapott, Dirlea tizedes segítségével kieszközölt másfél óra észrevétlenül elpergett, lepergett; Jani öltözés közben látta is a képzeletbeli homokórát, amelyben az ilyesmi középkoriasan végbemegy. Annuska, immár zilált hajzatú búbjával feszült a sötétszürke, kincstári pokrócnak. Ormótlan hátulja csövétől megfosztott mozsárágyú gyanánt meredt a főbejáratra, amelyen Jani zajtalanul, sebesen „kisirült”. Kint, akárha meggárgyult volna, oktalan kuncogás, majd vihogás jött rá. Pirongatta magát. A nyomaték, a hatássoság kedvéért Szemlér Ferencre és Márki Zoltánra, szerkesztő-mumusaira gondolt. Márki nemrég az Utunk könyvtárának néhány kiselejtezett darabját „mellékelte” szokásos elutasító leveléhez. Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös, Nicolae Balcescu: A románok Vitéz Mihály idejében, A növények fotoszintézise. Ezen a grafikonokkal „illusztrált” népszerűsítő brosúrán kitartóan rágódott; mit akar ezzel „mondani” a pártköltó? Levelében a jövőre nézve csak annyit közölt, hogy jónéven venné, ha „eleven” pillanatképeket küldözgetne a katonaéletről. Őrségben, az alsó villa teraszán toporogva Jani sorra vette élményeit, de kénytelen volt belátni: egyik sem felel meg a szocialista realizmus követelményeinek. Mert mi van akkor, ugyan mi, ha a külvilágtól hótorlaszokkal elzárt Piriu Récén (magánjellegű fordításában: Hidegpatakon) egy torkaszakadtából sivalkodó, téglavörös csecsemőnek beadja az orvos által előírt injekciókat, ha öntudatlanul is megment a biztos haláltól egy rosszul diagnosztizált kórban szenvedő, Annuska korú „nagymamát”, ha nem lövi szitává a kerítés hosszában két lábon „battyogó” medvét

27