Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

lódott a Jani román kiejtésén. Jani persze, azonnal megtagadta a kötelező felelést. Különben is előző nyáron már járt otthon, a törvényes húsz napi szabadságának felét Szatmáron töltötte. Nem talált semmi örömet a szabadságban, mert Lázár Ica hiányzott a városból. Az erdődi postán tisztviselőskö- dött, amint Jani ezt nagy sokára, hónapok múlva megtudhatta. A tiszt szörnyen ugrált, fenyegetőzött, ő majd megmutatja! A sztálini személyi kultusz manapság a legégetőbb probléma, de Jani, ez a megátalkodott, fanyelvű közlegény nem hajlandó hozzájárulni a megoldásához! Jani a fanyelvű kifejezéstől pulykavörösen felugrott katonaládájáról és azt mondta: Maga meg szőrös nyelvű! Még vissza sem huppant helyére, amikor rájött: ostobán viselkedett; új fejezet kezdődik életében. Rossz fejezet. A jó fejezet, mondjon ki mit mond, elég szépecskén tartott. A Ne haragudj, testvér társasjáték a Piriu Rece menedékház fónöknójével, Annuskával pompásan összehozta. Miután a konyhában megengedte Janinak, hogy a „miskárolás” helyét, a három-négy centiméteres heget a hasán kitapogassa, megjelölte az időpontot, mikor „bújnak össze” a szobájában. Addig is úgy viselkedtek, mintha életük a szokásos mederben folyna. O hagyta magát ölelgetni, megengedte a bakáknak: csapkodják csak kedvükre húsos tomporát. Jani addig a gyönyörű, elérhetetlennek vélt Doiná- val dugta össze a fejét; a piros szívecskékkel, később kék ibolyácskákkal díszített Eminescu-verseket olvasgatták. Doina önfeledten sóhajtozott, annyira viszont sosem „kábult” el, hogy a Jani nem nyugható kezét telt emlőiről még idejében le ne rázza. Annuska egy másik beosztottja teljesen ellentéte volt Doinának. Pocsék volt és olyan sovány, hogy Jani zongorázhatott az oldalbordáin. Imádta, ha a Jani ölébe kuporodhatott, és csókolgathatta. Jani ilyenkor dühösen érezte: meg sem moccan a férfiassága. A leányzó azzal ostromolta: leszereléskor vigye haza, vegye feleségül. Jani kacarászott ezen a rémséges ostobaságon, bár a kacarászás a közelgő estének is szólhatott; Annuska ennyi és ennyi órakor a menedékház előtt várja. ígéretét betartotta. Dagadt, égett alakját a katonaruhás, vékony termetű Janira préselte, félmázsás, gödröcskés karját a nyakába vetette, majd cuppanós csókokkal szórta tele a homlokát, az arcát, a nyakát. Cuppantásaiból a gimnasztyorka bal zsebére tűzött Könyvbarát (akkor már volt) jelvényre is jutott. Keskeny, zsaluszerű mellékajtón osontak az épületbe. Nem kell mindent a kolléganők orrára kötni, mondta Annuska (1914-ben született) egy többágyas szobában, koromsötétben, pucéron. Felgurult valamelyik halványan derengő-fehérlő fekvőhelyre, és Janit feltételezhetően hurkás-szalonnás Vé betűjébe igazgatta. Jani, amíg célba nem ért, okosan tartózkodott Annuska testének „tanulmányozásától”, de mihelyt ő „állt a kerítés felől”, boldogítóan elhúzódó, könnyedén kitartott cselekvése közben aprólékosan „bejárta”. Annuska vinnyogva rezgett, remegett, rengett alatta. El-elfulladva fogadkozott: Ilyen jókat soha nem csináltam, csi-nááltam, ilyeeen... A szomszéd szobából elégedett visítás hallatszott. A Jani lendületét felfogta, letörte. Annuska mellé fordult. Semmi, szólt Annuska, valami milicista van Doinánál, játszadoznak. Doina akkor már egy zöld kalapos, puskás erdésznek volt a felesége. Az erdész folyton a hegyeket, a fenyveseket járta. Doina fehérmájú, kotyogott kombinéjával a lába közét törül- gette Annuska. A vakfiú nélkül képtelen este elaludni. Janinak, mint édesszájúaknái a mákoskifli, veszettül fogyott a kimenő. Játékosan végigfeküdt a kielégült Annuskán. Suttogva megegyeztek az újabb időpontban. Jani kissé

26