Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)
irodalomban, de nem halhatatlan istenekkel, félistenekkel, hanem olyan érző, félő, sebezhető emberekkel, mint 6. Az ő műveiben az egész magyar népnek kell jelen lennie; a jobbágyoktól az arisztokratákig, a zsellérektől a nemesekig, a munkásoktól a polgárokig. (Értelmiségiekig?). Belebágyadt a tervezgetésbe. Kezdett elálmosodni. A terasz körbe volt építve lócával, de nem ült le. Dirlea jött a váltással. Megkönnyebbülten állt be a sorba. Az őrsön, a csepekályhához húzódva gondosan megtisztította a melegtől bepárásodott fegyverét, a rekeszbe tette, átadta a tölténytárakat, és ment lefeküdni. A tizedes utána szólt: Innen nem messze van egy menedékház, majd oda viszlek. Sokáig forgolódott ágyán, sehogy sem tudott elaludni. Majdani könyvei, gerincükön a mesterien szedett PUSZTAI JANOS-sal fegyelmezetten sorakoztak diófafurníros polcokon. A címeket ezúttal sem volt képes kibetűzni, hiába hajladozott. Néhány nap múlva, vasárnap délután kimenőt kapott; elment új barátjával az annyit emlegetett menedékházba. A főnöknő, a dundi, negyvenkétéves Annuska mindjárt párnás keblére ölelte, megmondta: elvált asszony, független. Szabad, mint a madár és — nem fogan, mert ki van miskárolva. Janinak meglepetésében beroggyant a térde. Ez a ...miskárolás már-már leterítette. Annuskának volt három lány-kisegítője, összekiabálta őket, (amúgy székelyesen), játsszanak társasjátékot, Ne haragudj, testvért. (Nu te supara, frate). Jani dobigálta a kockákat, tologatta a bábukat, de szakadatlanul Annuska „védekező módszere” foglalkoztatta. A kocadisznót miskárolják ki, hogy ne kívánja a kant, inkább hízzon. Létezik, hogy Annuska attól van ilyen jóhúsban? „Talán a kan csak azért csak kell, neki.” A kisegítő lányok közül a legszebbnek még az íróban csillámlik a neve: Doina. Feltűnően szép volt. Eminescu-verseket má- solgatott kék tintával tisztalapos emlékkönyvekbe. A verseket körülrajzolta formás, piros szívecskékkel. 39. Ezerkilencszázkilencvenegy január huszonnegyediké, reggel kilenc óra. Nyolcadik napja dúl, tombol az Öböl-háború, az írónak azonban nem a háborútól keserű a szája íze, hanem attól, hogy az összeomlott magyar könyvkiadás őt temette maga alá a legmélyebben. Kilencvenegyben öt testes könyvének kellett volna „kijönnie”, (Futótűz, Hamu, Parázs, Csapdában, Önéletrajz I.), de ...mind, mind elbukott. Otthon, Erdélyben, a helyzet még keservesebb. Most már álmai is könyvekhez kapcsolódnak. Január huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradólag Budapesten, sejthetően a Rákóczi úton, olyan könyvesbolt előtt állt meg, amelyet három oldaból, hátulról, jobbról és balról hámló vakolatú tűzfal határolt, padlózatából pedig embermagas dudva; julis- kalapu nőtt ki. A sokemeletes polcokon eladásra váró kötetek címét kívülről képtelen volt kibetűzni, ezért be akart lépni az ajtó nélküli helyiségbe. A bejáratnál, mint kisgyermek az etetőszéken, penészszőke pénztárosnő ült és „éberen” ráförmedt: Nyughasson, majd kiszolgálják! Leforrázódott. Olyasmit érzett, mint Jani ezerkilencszázötvenhat májusában, amikor a politikai tiszt javaslatára, a parancsnokság, személyesen Munteanu százados megtagadta tőle a hazamenetelt. A Jani számára mindvégig névtelen maradó politikai fogdmeg a sztálini személyi kultuszt boncolgatta; hagyta, kezdte, de nem feledkezett mega különböző nacionalista oldalvágásokról sem. Például gúnyo25
