Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)
rint zuhogott az eső, rohamozott a szél, zizegett a dara. Jani egyetlen dolgot tehetett: védelmezte a géppisztolyát, hogy napközben ne annak tisztogatásával töltse az idejét. A jófogású, kisméretű, élesre töltött géppisztolyt kibiztosítva vízhatlan köpenye alá rejtette, ne élje nedvesség. Esetleges támadók, merénylők jártak a fejében. Az utóbbi hetekben felélénkült a népi demokratikus államrenddel, a Román Munkáspárt bölcs politikájával szembeszegülő „banditák” (partizánok) tevékenysége. Az alsó- és felsótömösi őrsökön gránátokkal körülaggatva strázsálnak a katonák. A partizánok, akik között szökött katonákat is sejtenek a kémelhárítók, már éppen elégszer megkísérelték az őrsök elfoglalását. Szerencsére, nem tűzfegyverrel, hanem tolvaj módra. A felhalmozott lószerkészletre fájt a foguk. Abból pedig nem esznek!, jelentette ki végtelen határozottsággal Solymosi főhadnagy. Simára borotvált, kövér, terjedelmesen kerek arca szenvedélyesen fel-felizzott a század udvarára sorakoztatott szakaszok előtt, a meszelő szélességű fehér csíkkal „lelakatolt” tűzifarakások árnyékában. Jani bele-belegondolt az esetleges összecsapásokba. Huzamosan „cidrizett”, ha úgy mutatkozott a dolog, hogy a román hadsereg hősi halottjává válhat. A bukaresti őrezrednek már volt néhány hősi halottja. Többek között egy Beladi Alexandru nevezetű tizedes. Jani talán százszor is elolvasta ezt a nevet különböző folyosókon, vörös sarkokban, mire megvilágosodott: ez a póruljárt fickó magyar lehetett; Béládi Sándor. „Korán elkapta csórót a gépszíj!” Nem sokkal Solymosi főhadnagy édeskés-savanykás erkölcsi prédikációja után, hideg őszi éjszaka az alsótömösi, kimondottan a Gheorghe Apostol villáját és környékét őrző egység szakaszvezető-parancsnoka azonnali segítséget kért a predeali századtól. A szóba jöhető katonák (közöttük ott volt Jani is), öt perc múlva tehergépkocsira ugráltak és nyakukban géppisztolyukkal már ereszkedtek is lefelé a szerpentinen Brassó felé. Alsótömös közelében a kocsi magyar vezetője, egy soha nem gyakorlatozó szakaszvezető, a motort kikapcsolta, nehogy a körzetben ólálkodó „banditák” kiszimatolják az erősítés megérkezését. A huszonöt-harminc katona (részben szanitéc, szabó, cipész, fegyverkovács, küldönc, istállómester, írnok) a lehető legnagyobb csendben benyargalt Gheorghe Apostol irdatlan kertjébe és „állást foglalt” a fák, bokrok tövében. Janinak az idegesítően lármás Tömös folyóhoz közel, egy drótkerítés- és élősövénymaradvány közötti füves területen jutott hely. Órákig hasalt ott magában, és - nem álmosodott el! Ó, aki felettesei által véletlenül sem sejtett leleményességgel tudta őrködés közben „kihasználni” az időt, ezúttal álmatlanságban „szenvedett”. Kétkönyökre támaszkodva hasalt szoros fedezékében, géppisztolya golyókkal tele tálját a földnek feszítette, tekintetét az előtte magasodó fenyőkre, díszfákra szegezte. A díszfák elefántfül-leveleiket olyanformán „mozgatták”, mintha partizánok kapaszkodnának egyre magasabbra. Fölötte jéghideg csillagok sziporkáztak, mögötte, kiöregedett almafákon túl „egyhangúan” harsogott a Tömös. Időnként félelemhullámok csaptak át rajta; valamelyik katona ijedtében lőni kezd, a többi követi, egymást irtják ki ebben a „kommunista paradicsomban”. A félelmet háborgással tartotta magától távol: „Milyen nagy és fontos cselekedeteket vihetett véghez ez az Apostol (is), hogy ilyen birtok jár neki?” A háborgás jót tett, legalább részben érzéstelenítette. Azonkívül gondolatban meztelenre vetkőztette Solymosi főhadnagy feleségét. Többször neki kellett rugaszkodnia. Előbb kikeményített, fehér blúzát, majd féllábszárig érő, szürke szoknyáját vette le. Hátul kivágott, lapos sarkú 17