Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 4. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve V. (Kiss Tamás: A végső szó keresése - Utassy József: Hol ifjúságom tűnt el - Kerék Imre: Születésem hava - Baka István: Farkasok órája - Vári Fábián László: Kivont kardok közt - Szikra János: Hajlíthatatlanul)

tett orosz költő helyzetébe, amely lényege szerint azonos sors Yorickéval, de ugyanilyen beleélés a modern orosz lírát tökéletesen fordító Baka István műfordítói munkájába is, mert e művek Baka-versek is, de mintha-műfordítások is.

Nemcsak az egyes versek, hanem a kötet kompozíciója is példás. A Liszt Ferenc éjszakáira, a Yorick monológjai következnek: a beleélésre a radikálisan fikciót teremtő beleélésé. Majd a Farkasok órája és Az Apokalipszis szakácskönyvéből szerepeket levetve szólal meg, történelmileg is a jelenben mutatva meg ugyanazt, mindazonáltal az ugyanaz-lét élménye miatt torkot szorító friss keserűséggel. S mert „farkasok órája” tagolja létünket, ezért van itt az Apokalipszis, s okkal, hiszen „felnőttkoromra morzsa sem maradt / üdvösségemből Üreged alatt.” A Sztyepan Pehotnij versesfüzete zárja a kötetet, csak látszólag távolodva a személyességtől és a Duna—Tisza tájékától. Az éjszakától jutunk el — abból alig kilépve — az éjszakáig, a történelem Liszt Ferenc-kori balekjaitól a mostaniakig, amelyet „A Nagyszínházban” szemlélhetünk hamarost: „És bent a függöny mint kötés min át- / Ütött a vér homálylik bíborán / Elfeledve még az új tragédiát / Mely végkifejlete felé rohan / / A nagy finálét melyben színre lép / S magába mint verembe hull a nép”. (Tolna Megyei Könyvtár, Szekszárdi Város Önkormányzata, 1992)

Vári Fábián László: Kivont kardok közt

A határainkon kívülre került magyarság csoportjai közül a legmostohább sorsa a kárpátaljainak volt, s mindezt tetézte az is, hogy idehaza is a legkevésbé őket tartottuk számon. Irodalmukról sem sokat tudtunk, az első átfogó antológia csak 1990-ben jelent meg (Vergődő szél). Ebben mutatkozott be a szélesebb hazai nyilvánosság számára Vári Fábián László is, akinek most — tudomásom szerint első — verseskönyvét vehetjük kézbe. (Sajnálatos, hogy a kötet semmi életrajzi, bibliográfiai információt nem tartalmaz, az olvasó ugyanis máshol is csak nehezen találhat adatokat.) A költő 1951-ben született Tiszaújlakon, s voltaképpen csupán a Tisza választotta el Magyarországtól, de az sokáig nagyon is átjárhatatlan határfolyónak bizonyult. Maradt az, ami egyelőre elvehetetlen: az anyanyelv és az általa hordozott kultúra, amely magyarként tudott embernek megőrizni mostoha viszonyok között is. Mert milyen jövőben reménykedhetett egy szinte hermetikusan elzárt s kétszázezernél is kisebb lélekszámú nemzetiség, amelyet a diktatúrán túl a nagyorosz és a nagyukrán nacionalizmus is veszélyeztetett? A kárpátaljai magyarság puszta megmaradásának is örülhetett a népek „nagy kohójában”, s hogy ma nemcsak siratni lehet, hanem tervezni is, azt az öregebbek emlékőrzése mellett a fiatalabb nemzedékek csakazértis helytállásának is köszönhetjük.

Azért kell mindezt említeni, mert e régió létének mikéntjétől elválaszthatatlan a költők szava. A statisztikus szemlélet foltehetné a kérdést: szükségképpen akad-e ilyen kevés ember között költő? A valóság azonban nem a statisztikákhoz igazodik: a történelem parancsa szerint kellett lennie költőknek, még akkor is, ha megjelenésüket akadályozták az osztályharcos elvárások.

Vári Fábián László két évtized alatt született költeményei — (voltaképpen egy karcsú válogatott kötettel mutatkozik be) — érthető és méltánylandó következetességgel a legelementárisabb magyar hagyományokhoz kötődnek. A népköltészet, Petőfi, Ady, József Attila, Illyés Gyula, Nagy László a közvetlenül is, szellemiségükkel is leginkább megidézett példaképek. Magatartásukból azonban nem annyi90