Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Fried István: Petőfi Sándor és a „szláv” világ
jelképes alakja Petőfi. Egyetlen ponton azonban átcsap a forradalmár-attitűd a művész-öntudat esztétikai meghatározottságába: ugyanis a magányos értelmiségi, a szabadság-eszményt szinte gőgös apostoltudattal őrző művész Krleza különféle műveinek vissza-visszatérő figurája; s éppen itt, ezen a ponton érezhetjük az ifjúkori Petőfi-élmény felbukkanását. A Zászlók című összegző igényű regényfolyamában majdnem váratlanul és talán nem is egészen pontos szöveggel bukkan föl a Befordultam a konyhára, méghozzá a regény idealista forradalmárának szentelt egyik fejezetben, mintegy jelezve Krleza Petőfi-olvasmányainak szélességét. A Petőfiről és Adyról, mint a magyar irodalom két lobogójáról szerzett Krleza-esszé pedig Petőfi tájlíráját emeli ki, jóllehet Krleza számára nem Petőfi Alföldje és Tiszája, hanem sokkal inkább Ady Dunatája szimbolikus erejű, benne — metonimiaként — Európa keleti régiójának összekuszálódott viszonyait fölfedezve. Ugyanakkor Krleza képes függetleníteni magát a romantika Petőfi- és magyarságkultuszától, éppen ellenkezőleg: a „megkésett romantiká”-ban látja a nemzeti tudat zavarait, a hamis nemzeti mitológia torzultságát, amely szavakban talán hivatkozik Petőfi messianizmusára, a valóságban az akadémizmus, a mesterkéltté lett historizmus révén idejét múlt eszmények hordozója, és ezáltal Petőfi örökségének tagadója. Jóllehet Krlezát nem fűzi Petőfihez oly közvetlen művészi kapcsolat, mint Hviezdoslavot és Zmajt, éppen az általa hangoztatott életrajzi tények (Petőfi költészetének felszabadító hatása fogékony, gyermekifjú éveiben) jelzik, hogy mindenféle hivatalosság ellen forduló dühe a Petőfi-forrásból is táplálkozott. Az 1945-öt követő fordulat a szomszédos országok kapcsolatait protokollárissá tette, kulturális egyezmények szabályozták a magyar—cseh-szlovák, magyar- orosz stb. irodalmi érintkezések hétköznapjait. Ezeknek keretében közös ünnepségekre került sor nagy költők jubileuma alkalmából, közös rendezvényekre, és ami még ennél is jelentősebb: reprezentatív kiadványok megjelentetésére. Ennek köszönhetjük az újabb szlovák és szerb Petőfi-köteteket, így lépett a fordítók-átköl- tők népes táborába a költőként nemigen megszólalható Borisz Paszternák (akinek Tündérálom és János vitéz tolmácsolása a verselésbeli, olykor értelmi hűtlenség ellenére igazi költői érték!). Semmiképpen sem protokolláris jellegű a már említett Ján Smrek kísérletező Petőfi-kötete, amely több kiadást ért meg, és a szintén több ízben, folyóiratokban még többször jelentkező szerb és horvát Petőfi-fordítások sorozata, nem is szólva Illyés Gyula Petőfi-könyvének „szláv” nyelvű fordításairól. A vitathatatlan mennyiségi szaporulatnak — az ismertetésekből, költői pályákból kiolvashatólag - nem lett következménye valaminő „drámai” fordulat a nemzeti irodalmi tudatokban; azt viszont nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy irodalom- történeti, műfordításelméleti és -történeti munkák nekiláttak a szlovák és a szerb, illetőleg horvát Petőfi-tolmáesolások elemzésének. S ez már csak azért is igen lényeges, mivel nagyszabású kísérletnek lehetünk tanúi; a szerzők, a strukturalizmustól ihletett, oly korán elhunyt Anton Popovic, valamint a jeles-lelkes fordító és elméleti szakember Sava Babic ugyanis nem elégedtek meg a szokványos ekvivalencia-vizsgálatokkal. Egyrészt a nemzeti versidomokat szembesítették egymással, majd a változó korok költészeti kánonját és nyelvhasználati szokásait tették a mérlegre, másrészt a nemzeti irodalmi funkciót vizsgálták, mint a műfordítást segítő és gátoló tényezőket. így sikerült Popovicnak Hviezdoslav és Smrek Petőfi- tolmácsolásait elméletileg megalapozottabb és szélesebb környezetrajzba ágyazni, Babicnak pedig olyan szerb költészettörténetet és költői nyelv történetet írni, amelynek ürügye a szerb és a horvát Petőfi-fordítások histórikuma. A számos részközlés, adatfeltárás csak kiegészítette Popovic és Babic sokoldalú elemzéseit. Ezek közül a Kortárs jubileumi Petőfi-számát emelem ki, mint amely érdekes 82
