Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Temesi Ferenc: Híd (regényrészlet)
Az arca többet mondott mindön szónál. Búcsúzóul mögcsókolt. Én mögcsó- koltam a kézit. Furcsállottam nagyon, hogy éngöm nem értesítött sénki. Késsőbb tudtam mög, hogy a népbiztosok mögpucó’tak, minket mög itt hagytak éggy szó né’kű’. A Doleschall-villában Pogányt mán nem tanáltam, csak a helyöttesit. Mondom neki, kéne ötven embör, hogy röndöt tőgyünk. Nem adok semmit, mondta. Amit főztek, egyék meg! Láttam, hogy a Pogány-huszárok is kétfelé vannak szakadva, éggymást akarták mögtámadni. E’montam nekik, mi a nagy helyzet, seggnek mönt a diktatúra, és kértem űket, hogy vonujjanak e’ békévé’. Ezt mögtötték. Éccő csak anyám lép be az irodába. Halálsápadt vót. Fijam, aszondja, fogdossák össze a tieidet. Különítményösök járnak a határba, kínoznak, akasztanak. Fijam, elég élös a bajonétod? Mért kérdi édösanyám? Néztem anyámat, még mindig szép vót, hullott a könny a szemibül. Inkább itt öld mög magad az ölemben, mint hogy a kezükre juss. Szégyön, nem szégyön, sírtam. Né féjjön édösanyám, nem jutok a kezükre. Majd hírrel löszök. Mögcsókoltam, aztán irány az állomás. Útközben találkoztam Szűcs Menyhérttel. Menyus, té nem menekű’sz? Mért tönném? Bántottam én valakit? De hát csak beültél a bankigazgatói székbe, errül írás is van. Aki írta, az írta szélrű’ van a kisujja! Mögrántotta a vállát. Akkó láttam utoljára. A kiserdő legmagasabb fájára akasztották föl a Prónay tiszti különítményösei. Az állomáson vót még éggy kellemetlen találkozásom. Épp a jegyöt vöszöm, amikó azt mondja valaki: Én magát lé is tartóztathatnám. Tantos vót, a csendőr tiszthelyöttes. A csillagjai mán főVarrva. Én visszamagáztam: Az igaz. De akkor is maga vót a vörösőrség parancsnoka Tengődön! Csak a lépcsőn kaptam helyet, annyira zsúfolt vót a vonat. Félégyházáná’ mán föjjebb fértem, két kispap éktelenül káromolta a kommunistákat, akasztófát emlögettek. Mán mögbocsássanak, szóltam közbe, de én a Bibliában felebarátaink akasztásárul nem olvastam. A szomszéd kupéban tisztök mulatoztak, az éggyik rákezdte: Talpra magyar, seggre oláh, zsidó bújj az asztal alá, totocska be a krumplibokorba! Lapítottam Pestig. A fővárosban fegyverropogás hallatszott, a románok raboltak, fosztogattak. Lészállok, hát kibe botiok elsőnek? A Kleinbe, akit három hét söprésre ítéltem. Hát én most magát föladhatnám, mondta. Nem tudja, hogy az életit mentöttem mög? Láttam a szömin, hogy hiszi is, nem is, amit mondok Az igazság e’vötte a becsület lányát, de magvuk szakadt. Csak a hírük maradt mög, úgy látom, mondta szomorúan. Annyira azért nem vótam szomorú, hogy né fussak e\ 24
