Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

helyzetből csikart ki ilyenformán elszántságával és asszonyiságával, illetve nőiségével (das ewig-Weibliche) olyan nyilvánvaló szerelmi őrületet, amelynél semmi sem természetesebb, azaz minden más magatartás csak kiagyalt látszat lehet.

Aztán, már a nyár vége felé, amikor Pista megint legyőzte a kopogós keménységet, amivel a gipszfal elzárta előle Olgát, és eszelősen elmerült abba a végtelen, fehér, olgai puhaságba-pelyhességbe, amit csak a vallásos látomások szavaival lehetne elmondani (ha lehetne egyáltalán!), végre megértette, mi tette képessé az asszonyt a minden nap bekövetkező átlényegülésre. Akkor lett teljesen világossá számára, hogy Olgából a büszkesége (egyik leginkább meghatározó tulajdonsága) csiholta ki ezeknek a mégiscsak különleges, sőt furcsa tartásban sikeredett szeretkezéseknek a szenvedélyes személyességét. „Nem, nem - mondogatta ekkor magában boldogan - Olga nem engedheti meg magának, éppen most aztán végképp nem, amikor a nyakától a szeméremdombjáig terjedő gipszrétegtől valójában már amúgy is élettelen tárgy, hogy a szerelemben tárggyá váljon. Pontosan a szerelem, a bozóttűzszerű egyesülések adták meg neki a lehetőséget, hogy csupa személyes érzelem, csupa személyes kihívás maradhasson. Tökéletes ellentéte a dolgok-tárgyak szürke közönyösségének.”- Megmentettél, te gipszangyal! - csókolta meg Olga tarkóját azon a szűk kis sávon, ami a körzetije és a haja között még szabadon fehérlett.- Miket fogsz te rám, buddhafülű Tóbiás?- Tudod te azt jól, nem kell semmit agyonmagyaráznom - felelte bizalommal telve Pista, pedig akkor már egyre közelebb jártak közös útjuk végéhez.

„Itt az idő: törd föl a héjat”- Hogy van a mama?- Most már jól. Majd meglátod, hogy örül neked!- Nagymami azt mondja, gipsz van rajta.- Másként nem gyógyulhatott volna meg: kicsit megrepedt az egyik gerinccsigolyája, azért kellett gipsz-kabátot adni anyukádra, tudod.

Orsolya ezek után nem kérdezett többet, mintha félne, hogy rosszabb vár rá otthon, mint eddig gondolta. Csöndesen nézegetett előre a kocsiban. Már egy órája elindultak Pest felé a dunántúli kisvárosból, ahova Olga a kislányát küldte a nyári hónapokra. Farádi Szabót meglepte a gyerek hosszú-hoszú hallgatása, de mikor a lakáshoz fólértek, ajtót nyitottak és az előszobába nehézkesen kilépő Olga ott állt riadtan figyelő kislánya előtt, s a gyerek keservesen fólzokogva rávetette magát az általa már jólismert gipsz-mellvédre, hogy megpróbálja átölelni, megcsókolni az anyját, megértette, mekkora aggodalom és szorongás fagyasztotta némaságba.- Arany kis madaram - sírta el magát Olga verejtékező, piros képpel csókolgatva a gyerek régen látott, sápadt arcocskáját.- Mami, mami! - Orsolya csak ennyit tudott kiáltani, hogy aztán gyerek és anya együtt sírjon, majd egyre többet nevessen és meséljen egymásnak. Fa17