Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Temesi Ferenc: Híd (regényrészlet)
terjedt kínai metszetekről az emberek azt hiszik, hogy a kínaiak milyen kifinomultan eszményítették, szépítették, finomították a hegyeiket. Erről szó sincs. A régi mesterek - akik kötelességüknek tartották, hogy időtlen időzzenek a Li Tyiang partján - mind realisták valának. A többiek csak utánozták őket. De itt nem festeni, itt élni kell. Akár öt bambuszrúdból összerótt tutajon, a víz fölé benyúló sziklák alatt suhanó halászként, domb nagyságú fa alatt, a vállán átvetett rúdon kasokat cipelő parasztként, akár a szembejövő lélekvesztő száznál több utasának valamelyikeként, vagy egy kisfiúként, aki eljátssza, hogy nem tud úszni, de egy vízbe dobott almát két karcsapással elkap; vagy bivalyként akár, aki a partmenti sekélyben lebukva hatalmasakat zabái a sásból. Itt kőnek, madárnak, fűszálnak lenni... Itt lenni jó. Ide kéne születni, s innen el nem menni soha. És akkor ott fönn, a felső fedélzeten, miközben a turisták már lefelé tódulnak a rogyásig megrakott asztalokhoz, arra gondolsz, hogy csak egy ugrás az egész. Csak az órád tudja, mennyi ideje tart ez az igézet, de itt nincs szükség órákra. A gyerekkorod jut az eszedbe, amikor klottgatyában ugyanígy játszottál a folyóban, mint ezek a kisfiúk, akiknek rossz lesz, ha egyszer megtudják, hogy a világ többi helye pillantásra sem érdemes a szülőföldjük, szülővízükhöz képest. Csak egy ugrás, és Isten veled Európa, Isten veled Magyarország; városok, munkahely, sebzett, rohanó emberek... De mit kezdhet itt egy nagyorrú, ha kiúszik is? Egy fehér ördög, akinek még a szemevágása se az őseié? Feladnának egy nap alatt. Elbődül a hajókürt, és aztán sorban, mind a többi, és megpillantod a kikötőt a dzsunkákkal. A bivalyfejek mint fekete kövek a vízben. Amit pedig elsőnek pillantasz meg a kikötőben: egy szalmakalapos halász hosszú bambuszrúdján ülő kárókatona, nyakában spárgával. Megérkeztél. Többet pihentem, mint máshol egy hónap alatt, mondja egy turista. Hogy mit tehet egy nagyorrú a Li Tyiang partján, ebben girbe-gurba sikátorokból, átláthatatlan, egymásból nyíló udvarokból szőtt kisvárosban? Az gyorsan kiderül. Nézegetsz egy zsírkőből készült Buddha-hamisítványt, csóválod a fejed. Egyszercsak int valaki. Egy fogatlan vén, akinek csontjára száradt már a bőre. Először azt hiszed, rosszul látsz, de nem. Újból int. Hátborzongató a mosolya. Olyan, mint maga a sátán. Nem tudod, miért, de követed. Egyik udvar a másik után, egyik házból ki, másikba be, már rég nem tudod, hogy is kéne visszajutni. És akkor az öreg megáll egy deszkákból rótt szín előtt. Leveszi a lakatot, felkattintja a villanyt, és földbe gyökerezik a lábad. Az öreg szó nélkül sarkon fordul, és eltűnik egy átjáróban. Csak állsz ott a huszonöt wattos izzó félhomályában, és még mindig nem akarsz hinni a szemednek. A földön körben, egymásra dobálva ott van a régi Kínai művészete fémben, fában, porcelánban. A porcelánokra ügyet sem vetsz: egy sem érné meg egészben hazáig. A fémek túl nehezen és drágák, nem a te pénztárcádnak való. Hazáig cipelni még egy sereg városon át. Tehát a haza. Ami eladó. Itt van összehordva az, amit a Nagy Kulturális pusztítás idején egy-egy ember megmentett egy fölégetett kolostorból, porig rombolt templomból, és életét kockáztatva rejtegetett. Most, a kis-nyitás-nyugat felé idején, a vén keresztapa és maffiózói fillérekért - fangokért fölvásároltak és eloroztak. Ez itt mind eredeti, a legtöbbjén rajta a sérülés nyoma. Még nem éri meg nekik 19
