Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Temesi Ferenc: Híd (regényrészlet)
hamisítani, mert annyi van a régiből. Majd ha elfogy, hamisítanak szebbeket. Ki ne értene jobban ehhez, mint a kínaiak. Először egy Madonna-szerű Buddha ábrázolásra figyelsz fel, a festék már lekopott róla, meg is repedt, de a kaiján egy gyermek. A szemek csak vonás- nyiak, az egész megmunkálás egyszerű, mint az igazság. Hogy háziszentélyen vagy templomban állhatott, arról a hátába vágott négyszögletes lyuk tanúskodik. Eltávolítva a fedőlapot, még ott van a papirosba csomagolt, megrágott ételmaradék, amellyel táplálták. Nem vagy sinológus, még művészettörténész se, ezért nem olyan nagy baj, ha Tang-korinak saccolod. Úgy ezer, ezerszáz éves lehet. A másik Buddhát tűzból mentették, még épp idejében, merő egy korom, de időtlen mosolya a régi. Trónján ülve mintha jogart tartana a kezében, rajta lehúzható, megszenesedett madár. Most melyiket is? Csak néhány darabot vihetek, gondolod. Egy álarc néz a sarokból, fekete hivatalnokkalapban van, a szélés vörös csíkkal, a szeme vágásában benne vannak a szemgolyók, de két orrlyuka mellett még két lyuk van fúrva rajta. Az állán is kettő. A fehér festék pattogzik az arcáról, de mosolyra mozdul a szája abban a félhomályban... Ezt a hármat, gondolod. Visszajön a vén maffiafőnök, egy fiatal férfi van vele, akit az imént még régi hangszerek árusaként láttál a sikátorban. Tudnak valamit angolul. Az öreg jengvenül közli, hogy csakis a nyugati valutáért kapható jüanról lehet szó. Kérdezed mennyi. O visszakérdez. Csak ne mosolyogna. Fogatlan szájjában a halál. Alkudozni kezdesz, színjáték ez, meg kell adni a módját. Számokat írtok egymás alá egy újság szélére. Maga ki akar rabolni engem!, rikácsol az öreg iszonyatos angolsággal, és kínaiul átkozódik. A hangszerárus most előhúz egy mélyvörös Buddhát, árat is mond, de te rázod a fejed, hiányzik a hátából a nyílás fedője. Tycsing-korinak saccolod, úgy kétszázéves lehet. Enged az árból, aztán megmakacsolja magát. Kell vagy nem kell? Kérdi határozottan. Nekem vissza kell mennem a boltba. Megbabonázva nézed a mosolyról pattogzó aranyozást. Már nem is Buddhát látod benne, hanem Csu-jit. Tán a vörös ruhája miatt. O Ven-Csángnak, az irodalom istenének földi helytartója. Régen azt tartották, hogy a tudósi fokozat elnyerése a sorstól, vagyis Csu-ji jóindulatától függött a hivatalnoki vizsgán. O, a vizsgázó válla fölött belepillantva a dolgozatba titokban intett a fejével, mit kell írni. Kifizeted a kért összeget. Bár mintha Csu-jinek a régi ábrázolásokon hosszú szakálla is lett volna... A vén, megszimatolva a pénzszagot, minden eddiginél alacsonyabb árat írt a papírra, az orrod alá tartja. Hao pa, mondod neki. A felét adom, de dollárban. A sátáni vén szemekben fény gyúl a zöldhasú bankók láttán. Ekkor van vége a Li Tyiang varázslatának. 20
