Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 4. szám - Temesi Ferenc: Híd (regényrészlet)

* £- lerajzol - kígyó - hozzáad - étel. Fiatalemberek rajzversenyén egy- szer az volt a feladat, ki tudja legpontosabban lerajzolni a kígyót. Az egyikük, aki a leggyorsabbnak bizonyult, hirte- ^len odafestett még a kígyó mellé ételt is. A mester azt mondta:

Etel nélkül tied lenne a legszebb, de így a legrosszabb.

Vagyis, ha már befejeztél valamit, csak rontasz rajta, ha hozzáteszel. Bizonyosan így lehetett vele Isten is, ami- ^kor befejezte Dél-Nyugat Kínában Kujlin városát a Li Tyiang folyó partján. Ez a két szó, a világ bármely pont- ján élő elszármazott kínaiak számára, akiket csak hídnak hívnak kínaiul, szinte titkos szó, jelszó, összekötő kapocs. Minden kínai egyszer életében szeretne eljutni ide. Talán mert itt van a legközelebb az ég, az itteni élet színes lüktetésében érezni, hogy Ázsia nagyobb dolog, mint Európa. Nagyobb, mint Amerika. Hogy Ázsia a mi titkos lelkünk a nyári szélben.

Te persze megint a legjobb szállodában laksz, kövéren és elégedetten. Lemész úszni egyet a ki-tudja-hányadik emeleten lévő uszodába, és a korlátra dőlve bámészkodsz a látványnak meghagyott régi házak lakóin, akik egy híd árnyékában mosnak és mosakodnak. Egy pillanatra, de csak egy pillanatra nem jut eszedbe, hogy közébük tartozol. Hogy milyen érzés lehet onnan ide bámulni a teraszra. Még a szálloda kapuig sem engedik őket. De te akár gyaloghintóval is felmehetsz az Ezer Buddhaszirt barlanghoz, ahol szelíd kő Buddhák merengnek időtlenül, bejárhatod a Nádsíp szirt barlang cseppköveit, és azt a pontosan kör alakú, egymástól néhány centire megálló mészkőcsodát, amelyet minden kerek kínai ajtó utánoz.

De a csodák odébb vannak. Mit sem sejtve állsz föl a Felszabadulás-híd lábánál kikötött lapos étteremhajók egyikére, főznek, sütnek, kiabálnak, dudálnak. A zsebedbe, mint egy nagy, lapos fémtáblával ellátott szállodai szobakulcs, becsusszan örök szerelmed. Végtelen nyugalom száll meg a hajónyi nyüzsgésben. Fölmész a felső fedélzetre, és akkor.

A levegő, a víz illata, a napfény, a kígyóként tekergő Li Tyiang színe és kétoldalt, kanyar és kanyar után újra és újra ezek a szeszélyes, hullámzó, cukorsüveg és parasztkucsma formájú zöld-fekete-barna hegyek. Ezek. Azt hiszed, csak egy pillanatig tart a varázslat, ilyen szépet többet nem látsz, de a következő kanyarban a vízből kinövő, a tükrén megkettőződő ormok merészebbek, még szebbek, mint az iméntiek. Fölöttünk a felhők hegyei megháromszorozzák ezt a kék-zöld-fekete-fehér varázst. A növényzet tombol a zöld minden árnyalatában.

Nézed az embereket, mindegyik mosolyog, mintha váratlan ajándékot kapott volna. Kétszázmillió évvel ezelőtt az a vidék az óceán fenekén lapult. Isten bizonyosan utolsó lett volna azon a bizonyos rajzversenyen, sokáig pepecselt vele, de megérte. A lepusztult hegyekből csúcsok lettek, a mélyedéseket elárasztotta a víz, s a hegyek alatt is sejtelmes folyók susognak.

Hiába minden magyarázat. Hiába, hogy az egyik hegyet óriásecsetnek hívják, a másikat Kilenc Lónak, a harmadikat Apa és Fiának, vagy éppen itt ezt, ebben a kanyarban Könyvtárosfiúnak... Ezek csak hasonlatok. A világon el18